Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

A régi angol futball fontos figurája volt az up and coming manager, vagyis a fiatal, ambiciózus, feltörekvő edző, aki rendesen végigjárja azt a bizonyos szamárlétrát, és egy nevenincs kiscsapattól indulva egyre magasabb osztályokban kap kispadot, hogy aztán a végén a legnagyobb klubok ajánljanak neki állást. Hogy mást ne mondjunk, ott volt mindjárt Brian Clough, aki ugyan a kor sztárcsapatánál pont megbukott, de ez most mindegy is, az ő karrierje egyáltalán nem volt rendhagyó akkoriban. Az viszont nyilvánvaló, hogy ha ma a fiatal Clough feltámadna, soha az életben nem nyerne semmit, és maximum egy ötödik helyben vagy egy Liga kupa-győzelemben reménykedhetne, hiszen a bajnoki címre is esélyes klubok már egy ideje csak olyan managereket szerződtetnek, akik már „felmutattak valamit” az olasz, a spanyol vagy éppen a portugál bajnokságban, vagyis a vak is látja, hogy ez egy ördögi kör.

Az évtized végefelé szokás különböző listákat készíteni az elmúlt tíz év legfontosabb eseményeiről, és mivel ahogy azt olvasóink is észrevehették, itt a blogon egyrészt a múltba visszatekinteni is szeretünk, másrészt listákat is előszeretettel állítunk össze, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és összeírtuk azt a tíz dolgot, amelyek szerintünk az elmúlt évtizedben az angol futball legfontosabb eseményeinek számítottak, vagy legalábbis nagy jelentőséggel bírtak.

Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

Sohasem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy bizony nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évek angol klubfutballjára. Akkoriban a balszélső balszélső volt, tizenegyest akkor fújt be a bíró, ha igazi szabálytalanság történt, a menedzser csak akkor változtatott a kezdőcsapaton, ha valamelyik játékosa súlyosan megsérült, a külföldiek száma ugye korlátozva volt, a stadionoknak még rendes nevük volt, és a csapatok mezein általában hosszú évekig ugyanaz a reklámfelirat díszelgett. Pedig nem ment minden ilyen simán, már ami a mezeken szereplő reklámok angliai megjelenését illeti: míg a kontinensen már rég bevett szokás volt, hogy a különböző csapatok szerelésén sörök, áruházláncok, elektronikai cikkek, vagy autók logói virítottak, az angol szövetség igyekezett gátat szabni a klubok ilyesfajta bevételeinek.

Az első angol csapat, amelyik fittyet hányt a tiltásnak és a mezére reklámfeliratot helyezett el, az a ligán kívüli Kettering Town volt. A Kettering Town játékosai ugyanis a menedzser, a korábbi Wolves-legenda, Derek Dougan közbenjárására és a helyi gumis vállalkozó nagy örömére Kettering Tyres feliratú mezben futottak ki a pályára 1976. januárjában a Bath City elleni meccsen. A szövetség azonban lecsapott és a felirat azonnali eltávolítását követelte. A ravasz Dougan ekkor a feliratot Kettering T-re változtatta, mondván az csak a csapat nevére utal, de a szövetség képviselői hajthatatlanok maradtak, és a kilátásba helyezett pénzbüntetés hatására a többi betű is szép lassan lekerült a mezről (érdekes egyébként, hogy a Kettering Town több mint harminc év elteltével ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor idén januárban egy kupamérkőzés erejéig a játékosok mezén a Palestine Aid szerepelt, felhívva ezzel a figyelmet egy a palesztin területeken élők megsegítésére létrehozott szervezetre). Az áttörésre azonban már nem kellett sokáig várni: 1979-ben a csúcson lévő Liverpool és az egyik japán elektronikai cég megállapodása értelmében a Vörösök mezére a HITACHI felirat került, és ezt követően, ha nem is azonnal, de mindegyik csapat szert tett egy szponzorra, akinek a logója szigorúan a szövetség által engedélyezett méretben és betűnagysággal kikerülhetett a mezekre. Ezek az együttműködések némely esetben olyan sikeresek és hosszantartóak voltak, hogy a klub és a szponzor neve szinte egybeforrott. Lássuk, hogy milyen klubokról és milyen szponzorokról beszélünk!

Erkölcsi kötelességünk, hogy ha a kinevezésekor már olyan lelkesen kiálltunk George Burley, a Szexisten mellett, akkor emlékezzünk meg a bukásáról is. A skót válogatott kapitánya ugyanis a múlt szombati, Wales elleni csúfos, 3-0-s vereség után távozni kényszerült, ami igazából bennünket se lepett meg. A cardiffi teljesítményben ugyanis nem az volt a leginkább elgondolkodtató, hogy egy tartalékos, gyengécske walesi csapat egy félidő alatt lazán vágott hármat a skótoknak, hanem az, hogy a játékosok mennyire nem voltak képesek harcolni a kapitányukért, és az első walesi gól után szabályosan feladták a meccset. Ez pedig beszédes, hiszen a skótokról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy ne harcolnának a halálukig, ritkán.

Bár itt a Rúgd és fuss!-on nem igazán szeretjük a gazdag tulajdonosuk által felfuttatott, felkapaszkodott csapatokat, a Peterborough előtt fejet kellett eddig hajtanunk. A Posh („Puccosok”) becenévre hallgató, és eddig nem sok emlékezeteset produkáló klubot 2006 őszén vette meg egy ír ingatlanmágnás, Darragh MacAnthony, és elég sok pénzt ölt bele, de nemcsak ennek tulajdonítható, hogy a Peterborough két év alatt két osztályt lépett felfelé, és idén már a Championshipben kezdte az idényt, noha két éve ilyenkor még a League Two-ban nyomta. A Posh szimpatikus módon nem külföldi varázslókban bízott, hanem az angol alsóbb osztályok tehetségei közül mazsolázva épített ütőképes csapatot, a menedzser pedig Sir Alex Ferguson fia, Darren lett.

A mindenkit meglepő tavalyi feljutás után azonban jött a borítékolható megtorpanás, amihez persze az is hozzájárult, hogy a Championship azért sokkal erősebb liga a League One-nál, itt már komoly a különbség a két liga között. A Peterborough nem is nagyon bírta a tempót, és a zömmel fiatal, alsóbb osztályokban szocializálódott játékosokból álló csapat az utolsó helyen fordult a novemberbe, bár nem túlzottan leszakadva. MacAnthony azonban úgy döntött, hogy valamit lépni kell, ezért Darren Ferguson vitte el a balhét a csapat rossz szereplése miatt, és távozni kényszerült. A lépés nem volt túl népszerű, a szurkolók nagyobbik része pontosan tudta, hogy Fergusonnak nagyon sokat köszönhet a klub, és úgy érezték, két ilyen év után igazán érdemelt volna még egy kis türelmet, de nem így történt. Ferguson tehát ment, a helyére pedig nem egy nagy név, hanem Mark Cooper érkezett az ötödosztályú Kettering csapatától.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Olvasóink jól tudják, hogy az angol futballból távolról sem csak a Premiershipre korlátozódik figyelmünk, és nem állunk meg a Championshipnél sem, úgyhogy gyorsan nézzük meg, mire számítunk idén a harmadosztályban. Előrebocsátanánk, hogy alig maradt olyan edző, aki tavaly ilyenkor is ugyanazon a kispadon ült. Ez is mutatja, milyen öldöklő küzdelem folyik a League One-ban.

A jelek egyelőre arra utalnak, hogy a tavalyi és főként a tavalyelőtti őrült kiszámíthatatlanság az idén nem ismétlődik meg a Championshipben, ahol a kiesett Premier League-csapatok tényleg komolyan gondolják, hogy vissza szeretnének jutni. És mi köze ennek a League One-hoz? Hát az, hogy ott is ugyanez várható. A frissen kiesett Charlton és a harmadik éve itt szerencsétlenkedő Leeds hét forduló után azonos pontszámmal, négy pont előnnyel várják a folytatást, és igazából meglepődnénk, ha bárki komolyan bele tudna még szólni a vetélkedésükbe.

AUTOMATIKUS FELJUTÓK:

Amikor ezt a blogot elkezdtük írni, az angol válogatott éppen lemaradt az aktuális kontinenstornáról, ráadásul még szövetségi kapitánya sem volt. A dolgok tehát nem néztek ki valami túl jól, és ezen az újonnan kinevezett külföldi kapitány sem segített, akinek a személyét enyhén szólva nem fogadtunk kitörő lelkesedéssel. A folytatás is igazolni látszott bennünket, hiszen nem történt semmilyen érdemleges változás sem a csapat összetételében, sem játékfelfogásában, már ha egyáltalán lehetett valami olyasmiről beszélni. Ellenben nagy versengés folyt a csapatkapitányi karszalagért, ami fontosabbnak látszott még az alkalmazott taktikánál is. Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy ugyanaz a koncepciótlan, középszerű, kiszámítható játék lesz továbbra is jellemző az angol válogatottra, amelyet az előző években a korábbi két szövetségi kapitány alatt tapasztalt az ember. És bizony mekkorát tévedtünk!

A nagysikerű Premier League-beharangozónk után szokás szerint kitérünk az angol futball második vonalára is, ahol az idei szezonban 15 (!) egykori elsőosztályú klub száll harcba a feljutásért. Igen, nem tévedés a szám, ugyanis az elmúlt három idényben a kilenc kieső közül csak egy csapat tudott azonnal visszajutni (a Birmingham City meg amúgy sem számít, mert ők mindig kiesnek és mindig feljutnak), a többiek viszont sem egyből, sem azóta. Azonban nemcsak emiatt lesz érdemes az új szezonban figyelemmel kísérni a Championship küzdelmeit, hanem mert többek között az is ki fog derülni, hogy az előbb említett 15 klub egyike, a Premier League-ből a tavalyi idény végén kipottyant Newcastle United visszakapaszkodik az elsőosztályba, megragad a második vonalban, vagy éppenséggel a szintén nagymúltú Leeds United sorsára jut. Az alábbiakban olvasható a Rúgd és fuss! legfrissebb Championship-kalauza, amelyből kiderül, kik jutnak fel egyenes ágon, mely klubok érnek el a playoff-ig, kik maradnak le róla, milyen csapatok alkotják a népes középmezőnyt, valamint kiket veszélyeztet majd a kiesés réme. Sőt, a poszt végén azt is eláruljuk, hogy milyen játékosokra lesz érdemes majd különösen odafigyelni! 

A Dining Guide evésipari szakportál felkérésére elkészítettük a Rúgd és fuss! tízparancsolatát meccsnézős kocsmák üzemeltetői számára. Tessék: itt van, a DG sportbár-ajánlata alatt.

EZ A MÁSODIK RÉSZ! AZ ELSŐ RÉSZ ITT VAN! HA NEM OLVASOD EL AZ ELSŐ RÉSZT, NEM FOGOD ÉRTENI A MÁSODIKAT!

10. FULHAM FC
Amint arra blogunkban korábban részletesen kitértünk, ha lenne futballcsapat, melynek Michael Caine a menedzsere, akkor az a Fulham lenne. Világlátott Hodgson mester kicsit régimódi, de nagyon hatékony kis társaságot rakott össze, mely a bajnokságban talán nem ismétli meg a múlt szezonbeli csúcshelyezést (7.), de marad a felsőházban.
Érdemes volt megvenniük: Mint már volt róla szó, Stephen Kelly személyében stabil bekk érkezett. Nagyon jól jöhet az is, hogy a brit futball középosztályának legtúlértékeltebb alakját, Jonathan Greeninget több nekifutásra sem sikerült elhozni a West Bromtól. (Pedig A Nemzet Zoltánja biztosan örült volna a régi harcostárs felbukkanásának. Nem.)
Megbánják, hogy elengedték: A kultuszhős német hátvéd, Moritz Volz fél évet Ipswichben töltött kölcsönben; mostanra végképp kitelt a becsülete.

Kasztrendszer lett a Premier League-ből. A bajnoki címért maximum 3 csapat lesz versenyben, a 4 BL-helyre 5-nek van reális esélye. Előre meg lehet mondani, hogy melyik 3 között dől el a 6-8. hely, hogy melyek azok a csapatok, amik nem fognak kiesni, de európai indulást érő helyhez közel se juthatnak. A kiesési harcban lesznek még a legtöbben: a múlt szezont túlélt 2 feljutó és a mostani 3 mellett legalább 3 klasszikusnak számító PL-csapat lehet veszélyben. Attól még izgalmas lesz, és a tét nem egyszerűen az, hogy ki lesz a bajnok. A tét a PL jövője.

Korántsem tartozom blogunk meghatározó, fundamentalista platformjához, de ami ebben az átigazolási időszakban megy, az már nekem is nagyon sok. Nem is egyszerűen a Manchester Citybe lapátolt rengeteg pénz, hanem az, hogy tényleg kezd mindenkinek elmenni az esze. Hajtják az ostoba nyilatkozatláncokat, a sehova nem vezető átigazolási pletykákat, hülyeségeket beszélnek és várják a következő balekot, aki a máshol megkeresett (vagy ellopott, vagy kölcsönvett) dellát beleönti egy-egy csapatba. A legirritálóbbak a két szezonon át húzódó átigazolási nyavalygások: lásd C. Ronaldo és Adebayor, akik a múlt bajnokságot gyakorlatilag ellazsálták (mindegy, hogy szándékosan vagy csak azért mert rossz volt a kedvük), de Gareth Barry sem volt már ugyanaz az oszlopa a Villának, miután eljátszotta a hisztit a Liverpoollal.

TOVÁBBI SZENTSÉGELÉS RÖVIDEN, MAJD CSAPATONKÉNTI ELŐREJELZÉS HOSSZAN! OLVASD EL TE IS, JÓ LESZ!

Ugye titeket is fárasztanak a filmek mostanában? Mi már csak azokat a filmeket szeretjük, amikben futballszurkolók verekszenek stílusos melegítőkben, és közben jobbnál jobb zenék szólnak. Szerencsénkre idén két ilyen film is kijön gyors egymásutánban, úgyhogy most örülünk.

Az egyik ilyen az Awaydays címet kapta, és már májusban be is mutatták. A film Kevin Sampson azonos című regényén alapszik, és a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján játszódik Liverpool környékén. A főszereplő, Paul Carty csatlakozik egy Tranmere Rovers-szurkolókból álló casual különítményhez, a tagok őrült kúl cuccokat hordanak és őrült kúl frizurájuk is van, és egyáltalán nem mellesleg őrült kúl zenéket hallgatnak. A film nemcsak a futballhuliganizmus hőskorának, de a posztpunk-korszaknak is emléket állít, úgyhogy a bunyók alatt Ultravox, Magazine, Joy Division szól egyebek között. Nincs vita, ezt a filmet látni KELL!

A másik már ennyire nem tűnik jónak, de természetesen azt is megnézzük. Nemcsak az béna, hogy The Firm címmel már volt egy híres film, hanem feltűnik a film körül az a Nick Love is, aki a Football Factory-t is jegyezte, és ahhoz képest a trailer alapján nem látni, mi újat tud mondani, arról pedig nem is beszélve, hogy a soundtrack is kommerszebb. De azért biztos lesz benne néhány vicces momentum.

Javában tart minden idők legvulgárisabb átigazolási szezonja, amely azért örömöt is hozott a Rúgd és fuss! szerzőinek, nem csak bosszúságot és újabb félelmeket. Mert hát ki az az agyalágyult, akit egy kicsit is érdekelnek az angol futball dolgai és nem örül annak, hogy ez az ember többé már nem az Egyesült Királyságban fogja rontani a levegőt?? Az már viszont sokkal aggasztóbb, hogy az érte kapott nem kevés pénzt kikre fogják majd elkölteni, és félő, hogy ismét funkciótlan idegenlégiósok sora érkezik majd a kontinensről vagy Dél-Amerikából. Szögezzük le gyorsan, hogy a látszat ellenére nem képviseljük azt az ortodox álláspontot, hogy az angol csapatokban kizárólag brit játékosoknak kellene focizniuk, azzal viszont már sokkal inkább bajunk van, ha az idegenlégiósok száma beteges méreteket ölt és a menedzserek teljesen felesleges külföldiekkel pakolják tele a csapatokat. Természetesen nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évekre, amikor csapatonként legfeljebb két (később már három) idegenlégiós szerepeltetése volt megengedett, kétkedve bár, de üdvözöltük a Football League által bevezetett új szabályt, sőt sokakkal ellentétben a nemzetközi szövetség javaslatára sem mondanánk valószínűleg nemet. És hogy ezt be is bizonyítsuk, most megemlékezünk azokról a külföldi játékosokról, akik a legnagyobb hatással voltak az angol futballra: lássuk tehát az öt (plusz egy) legkultikusabb idegenlégióst!

Igen, nem tévedés: az angol utánpótlás válogatott végre döntőt játszott az Európa-bajnokságon. Ez feltétlenül örvendetes dolog. Ezenkívül azonban más ok az örömre és az optimizmusra nincsen. Az U21 Eb svédországi döntőjében ugyanis Németország nemcsak, hogy teljesen megérdemelten zúzta szét az angol reményeket, de egyszersmind azokat a hangokat is elhallgattatta, amelyek a pénteki elődöntő után azt gondolták, hogy most egy új korszak veheti kezdetét, miután végre egyszer az angolok is nyertek egy tizenegyespárbajt. Az utóbbi váratlan fordulat sikerrel feledtette el azt a tényt a közvéleménnyel, hogy Angliának sikerült egy háromgólos előnyt leadnia szűk negyedóra alatt, ami azért még ezen a szinten is minimum röhejes. Majdnem ennyire volt nevetséges az is, hogy hirtelen az angol U21 kapitánya, Stuart Pearce mekkorát nőtt a világ szemében, csak mert a csapata végre egyszer az életben jól rúgta a tizenegyeseket. Szexi Sven például egyből beajánlotta szegény Psychót szövetségi kapitánynak a Nagyoknál, ami már tegnap is marhaságnak tűnt, most viszont végképp egy vicc.

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Az idei szezonban megint minden a szokásos módon alakult: ismét elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot, és márciusig komolyan hittünk abban, hogy végre érdemes odafigyelni a Premier League-re is. Akkor azonban szinte pár nap leforgása alatt eldőlt, hogy idén is ugyanaz a négy csapat lesz az első, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt. A kiesők kiléte mondjuk izgalmas volt, főleg, hogy a Newcastle-t végre utolérte a végzete, meg a Borót is, bár itt is az volt feltűnő, hogy legalább még ugyanennyi, elképesztően gyenge teljesítményt nyújtó csapat megérdemelte volna a kiesést "a világ legjobb bajnokságának" csúfolt Premier League-ből.

Úgyhogy maradjunk csak a jó öreg Football League-nél, amely ismét szolgált izgalmakkal, drámával, egyéniségekkel és Igazi Férfiakkal! A Championship idén ugyan nem volt annyira őrült, mint tavaly, de a Wolves féltávnál hiába kezdett botladozni, a Birmingham és a Reading még a Farkasokat is alulmúlta, elképesztő izgalmak között hullott ki a play-off mezőnyéből a Cardiff, és a fél világot maga mellé állítva jutott fel a Burnley. Kiesni három nagy múltú klub esett ki, míg a League One-ból a Leeds továbbra sem képes kikeveredni, ezért szomorúak is vagyunk. De itt álljunk is meg, hiszen most szakítunk azzal a hagyománnyal, hogy az egyes osztályokat külön-külön tárgyaljuk, hanem ömlesztve tálaljuk a szezon érdekességeit. Ki lőtte a szezon gólját? Mi volt a szezon legviccesebb gólöröme? Ki az év menedzsere? Az összes kérdésre itt a válasz!

A Championship tegnap délután megrendezett play-off döntő mérkőzése újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, miért is gondolják egyre többen, többek között a Rúgd és fuss! szerzői is, hogy igazán izgalmas brit futballt a Premier League helyett sokkal inkább egy osztállyal lejjebb talál az ember. Ezen a megállapításon ma már csak azok nevetnek, akik idegesen csapkodni kezdenek, ha nem a Man United, a Liverpool, a Chelsea, vagy az Arsenal mérkőzését közvetítik a tévében, hanem két teljesen érdektelen csapat összecsapását (akik ráadásul még focizni sem tudnak), valamint akik számára a szezon fénypontját a Grand-Slam Sunday jelenti, bármennyire is nevetséges és sokkal inkább a funkciótlan észak-amerikai sportokra jellemző az ilyen majomcirkusz, azaz, hogy ugyanazon fordulóban csapnak össze egymással a Fat Four csapatai (ami óhatatlanul arra emlékezteti az embert, hogy a nyolcvanas években valahogy mindig úgy alakult, hogy a Ferencváros a bajnokság nyitó fordulójában Siófokra látogatott). Mert az, hogy végül a Liverpool vagy a Chelsea szerzi meg a második helyet lássuk be, hogy nem sok embert izgat fel. Ellenben az, hogy a Burnley Football Club feljut a Premier League-be (amire mi a szezon kezdetén igazából egy fabatkát sem tettünk volna) nagyjából olyan fegyvertény, mintha egy osztállyal feljebb a Fulham futott volna be másodiknak.

Harangoztunk már be filmet itt a blogon, amivel nem is lőttünk mellé, hiszen a Damned United tényleg a legklasszabb focitémájú film, bár ugye a mezőny sem valami erős. Viszont a Rúgd és fuss! egyik jelenleg is a Cannes-i Filmfesztiválon tartózkódó szerzője kitörő lelkesedéssel számolt be a balos brit realista filmművészet legnagyobb alakjának, Ken Loachnak (aki lakóhelye, Bath futballcsapatának vérmes szurkolója és egyben részvényese is!) az új filmjéről, amelyben az angol futball máig legnagyobb hatású idegenlégiósa, Eric Cantona egy plakátról lejőve ad filozófikus életvezetési tanácsokat egy szintén Eric nevű manchesteri postásnak, akinek az élete egyre kilátástalanabb és egyre lejjebb csúszik. Cantónak nem ez az első próbálkozása a filmezéssel, de ha minden igaz, ezért az összes korábbit megbocsájtjuk majd neki! Ooh aah Cantona, say ooh aah Cantona!

Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

Több mint egy évvel a közelgő világbajnokság előtt nagyon úgy tűnik, hogy Anglia is ott lesz Dél-Afrikában (bár tény, hogy az angol válogatottról van szó, úgyhogy bármi megtörténhet még, de most induljunk ki a jobbik verzióból). Fabio Capello csapatának minden sorban akad világklasszis futballistája, egyedül a kapusposzton nincs ilyen. Vajon lesz-e Angliának addig mindenki által elfogadott kapusa?

Anglia szombat esti fellépése nem csak azért marad igazán emlékezetes, mert az angol támadók nagyjából 90 százaléka sérült le (a helyzet komolyságát az is mutatta, hogy a brit lapok már Michael Owen esetleges beválogatását is megpendítették), és ennek ellenére egyébként remek támadójátékkal és gyönyörű gólokkal nyert, hanem mert a játékosok hivatalosan első alkalommal futottak ki a Wembley gyepére az új tervezésű háromoroszlános dresszben. Úgy véljük, hogy ezúttal volt értelme a titkolózásnak és az érdeklődés felcsigázásának (több hónapja már meg lehetett rendelni az új mezt, gyakorlatilag azt sem tudva hogyan fog kinézni), mert a futballtörténelem egyik legkúlabb mezét sikerült megalkotni az angol válogatott számára. A fanyalgók mondhatják azt persze, hogy mi a különleges egy olyan mezben, ami leginkább egy háború előtti teniszpólóra hasonlít, de nekik valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy mi kúl és mi nem kúl. A piros névfelirat és szám a háton telitalálat, akárcsak a karcsúsított szabás. Az igazán kúl nyilván az volna, ha kizárólag hosszúujjú változata lenne az új meznek, és akkor el lehetne kerülni az olyan bénaságokat, hogy például John Terry úgy néz ki, mint egy nagyranőtt óvodás, mert két mérettel kisebb mezt választott magának.

Az ugye nem kérdés, hogy az új mez az angol válogatott valaha viselt öt legmenőbb mezének egyike, de lássuk azt is, melyik a többi négy!