Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?
A londoni (angliai) futballhétvégékben az a legjobb, hogy az ember gyakorlatilag a teljes szombati napját a meccsnek alárendelve tölti. Jó esetben a meccs ugye háromkor kezdődik, de kicsivel tizenkettő után már a pálya környékén kell lenni. Ezt megelőzően legfeljebb egy kiadós angol reggeli elfogyasztása fér bele az időbe, és az út a pályáig már szörnyű izgalomban telik, ami nem csak a reggeli mellé lehajtott pár sör feszítő hatása miatt van így. A Fulham pályája, a Craven Cottage az egyik legrégebbi és legkevésbé átépített stadion egész Angliában, na persze nem szabad a szó kontinentális értelmében vett betonteknőszerű arénára gondolni: itt klasszikusan különálló négy tribün övezi a pályát. A pálya díszének számító főlelátó az angliai futballpályák korszakalkotó tervezőjének, Archibald Leitch skót építésznek a munkáját dícséri, csakúgy mint a mellette álló kis klubház, a Cottage, amit azért kellett végül megépíteni, mert Leitch elfelejtett öltözőket tervezni a lelátó alá. De nemcsak maga a pálya, hanem a környék is a békebeli Angliát idézi: a metróról leszállva rögtön az az érzésem támadt, mintha P. G. Wodehouse egyik regénye szereplőjeként a paddingtoni 16.50-es vonattal érkeztem volna meg Pacsirtavölgybe. Ezt az érzést még tovább erősítette, hogy a pályáig egy parkon és egy temetőn (!) át, valamint a Temze-part lombos fái alatt vezetett az út. A romantikus kertvárosi hangulat azonban azonnal véget is ért, mikor a meccsre kiadott programfüzettel a farzsebünkben söröztünk a stadion folyóra néző teraszán, és a háttérben már a Clash egyik leghíresebb száma üvöltött a hangszórókból.
Közvetlenül a meccs előtt a Fulham tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed, azaz Mister Mo konkrétan a világ legrondább ingében masírozott körbe a pályán és sállal a kezében integetett a szurkolóknak. Ekkor már nagy volt a várakozás, a tapsolás, meg az öröm, a klub kabalafigurája, Borz Billy pacsizott az első sorban ülő gyerekekkel, hétágra sütött a nap, egyszóval minden feltétel adott volt egy remek kis futballmérkőzéshez!
Nagy sajnálatomra azonban személyes kedvenceim közül senki nem került be a kezdőbe: AJ ugye újra megsérült, Bobby Zamora szintén kisebb sérüléssel bajlódott, de azért a kispadra leült, csakúgy mint Emile Heskey a túloldalon, azonban ő egészen más okok miatt. Viszont megdöbbentő volt testközelből (első sor) tapasztalni azt, amit eddig is sejtettem, azaz, hogy Ashley Young gyakorlatilag labdával gyorsabb, mint bárki más labda nélkül és, hogy három méteren legalább öt métert ver a védőjére úgy, hogy kétszer-háromszor még ki is cselezi. A Villa ennek megfelelően be is kezdett, különösen a két szélvész szélső Ashley Young és Gabby Agbonlahor ficánkoltak és úgy tűnt, hogy a hazaiak nem sokat fognak tudni kihozni a meccsből. Aztán hirtelen minden megváltozott: egy teljesen felesleges szabálytalanság James Milnertől a tizenhatoson belül és már vezetett is a Fulham, ugyanis Danny Murphy ritkán hibáz büntetőt.
A meccs egyébként tökéletesen szemléltette, hogy miért nem volt képes a Villa idén megszerezni legalább a negyedik helyet: a védelem bármikor képes összehozni egy gólt. Jó, az is igaz, hogy a védelem irányítója, a csapatkapitány Martin Laursen karácsony óta sérült, de az sem segített sokat, hogy Martin O'Neill kényszerből a jobbhátvéd Luke Youngot játszatta balhátvédként, míg a jobb oldalon többnyire Nigel Reo-Coker vagy Carlos Cuellar szerepelt, akik közül egyiknek sem az az eredeti posztja. De nemcsak egyet, hanem rögtön két gólt is összehoztak a szünet után rövid időn belül, teljesen hiábavalóvá téve az Ashley Young által még az első félidőben szerzett egyenlítő gólt. A Villa ezután már 2-4-4-es felállásban játszott, ugyanis Martin O'Neill gondolt egy merészet és lehozta a két szélsőhátvédjét (Luke Young és Nicky Shorey) a helyükre pedig behozta Reo-Cokert és Heskey-t, de ez sem segített sokat, a vendégek ugyanis még egy valamirevaló gólhelyzetig sem nagyon jutottak el. A Fulham ekkor már teljes mértékben uralta a játékot, sőt az egyébként rettenetesen gyámoltalanul futballozó Gera is kezdett valamelyest magához térni, de ez mint idén oly sokszor megint csak nem az ő meccse volt.
A közönség a meccs végén szinte már egy emberként ünnepelte Roy Hodgsont (aki ekkor fel is állt a kispadról az őrületbe kergetve ezzel a szurkolókat), ami nem is csoda, hiszen az öreg sármőr tavaly a kieséstől mentette meg a klubot, idén pedig akár még egy európai kupás hely is kinéz nekik. Ami a Villát illeti, a fordulópontot a március eleji Stoke elleni meccs jelentette, ahol kétgólos vezetést adtak el az utolsó percekben, azóta teljesen lebénultak, de az ötödik hely még talán így is meglesz, ha mégsem, az tényleg végtelenül ciki lenne.
A másnapi lapok szerint a meccs embere a tizenegyest kiharcoló és két gólt (egyet sarokkal) szerző Diomansy "Joe" Kamara volt, de én sokkal inkább John Pantsilre szavaznék, aki gyakorlatilag levette a pályáról a második félidőben Ashley Youngot, és nélküle az eredmény akár egészen másképp is alakulhatott volna. Pantsil is érezte ezt, hiszen a hazai játékosok közül egyedül ő futott egy fél tiszteletkört két kézzel dobálva a puszikat a szurkolók felé és felugorva fejeléseket imitálva, miközben a hangszórókból a Can't Take My Eyes Off You című örökzöld sláger szólt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
johevi 2009.05.14. 23:43:43
Gazza · rugdesfuss.blog.hu 2009.05.14. 23:45:08
Az ötödik hely természetesen nem lesz meg, ugyanis az Everton épp ugyanezen a pályán cserél helyet jövő héten a Villával.
Glory 2009.05.15. 02:08:34