Bármennyire is felnőtt FÉRFIak vagyunk, igenis szükségünk van romantikus hősökre. Ezeket sokszor a futballpályán találjuk meg, vagyis inkább találtuk, hiszen a rohamosan üzletiesedő világunkban egyre kevesebben vannak azok, akiken egyszerűen nem tudunk fogást találni. Az új skót szövetségi kapitány, George Burley szerencsére ilyen.

Manapság, amikor a club versus country disputa már dalszövegekben is szereplő fogalom, igazán üdítő az olyan példa, amely azt mutatja, hogy még ma is van becsülete a Haza hívó szavának. Miután gyors egymásutánban két skót kapitány is otthagyta a posztját egy anyagilag gyümölcsözőbb szerződésért (Walter Smith-t a Rangers, Alex McLeish-t a Birmingham csábította el), most végre van valaki, aki otthagy egy klubcsapatot a nemzeti csapat kedvéért.

Jó, a Championship középmezőnyében vergődő, anyagi gondokkal küszködő Southampton éppenséggel nem az a nagy perspektívával bíró klub momentán, de valószínűleg Burley ott sem keresett kevesebbet, mint amennyit a szintén nem túl gazdag skót szövetség ajánlott neki. És talán az sem mellékes számára, hogy ezentúl nem kell idióta klubigazgatókkal és tulajdonosokkal harcolnia, mert sajnos ilyesmiben volt része bőven.

Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, hogy a régivágású sármőr és a tréningruhás bunkó tornatanár közötti hajszálvékony választóvonalon egyensúlyozó Burley nagy kedvencünk, és kicsit a mi sikerünknek is éreztük, hogy a skótok végül őt választották. A beavatottak által csak Szexistennek nevezett Burley azon kevesek közé tartozik, aki a mindennapokban is példát szolgáltat számunkra viselkedésével, tartásával és attitűdjével: mindenhol hatékonyan dolgozott, de ha kicsit is méltatlannak érezte a helyzetét, felállt és távozott (blogunk egyik szerzőjének lelki szemei előtt az ő példája lebegett, amikor nemrég felmondott a munkahelyén). Valahol mindannyian olyanok szeretnénk lenni, mint Szexisten.

A „rokonszenves skót” – ahogyan a BBC nevezte kinevezésekor – játékosként a hetvenes-nyolcvanas évek kitűnő Ipswichében futballozott, de játszott a skót válogatottban is, sőt, még a boldog emlékezetű ’82-es vb-re is kivitték. Burley játékos-edzőként kezdte manageri pályafutását, melynek rögtön első komolyabb állomása a szétesőben levő Ipswich volt, melynek nemcsak újra összerakta a darabkáit, de újra fel is vitte a Premiershipbe, ahol rögtön az első idényben az ötödik helyezést érte el, és 2001-ben őt választották az év managerévé – hiába nyert Sir Alex bajnokságot, Gerard Houllier pedig öt kupát abban az évben.




Az Ipswich-csel viszont az történt, hogy túl közel repült a naphoz, és a következő évben hiába menetelt az UEFA-kupában, ez sem mentette meg attól, hogy kiessen. Burley távozott, és egy másik halódó óriásnál, a Derby Countynál próbált szerencsét. Először benntartotta őket a másodosztályban, majd annak ellenére is rájátszást érő helyre vezette a Kosokat, hogy nem sok pénze volt versenyképes új játékosokra. Ugyan büntetőkkel elbuktak a Prestonnal szemben, mégis mindenki tisztában volt vele, hogy Szexistent kizárólag elismerés illeti az erőn felül teljesítő csapatáért.

Ezért lepett meg mindenkit, hogy a szezon vége után távozott, miután összeveszett Murdo Mackay szakmai igazgatóval (bár a rossz nyelvek szerint távozásában az játszotta a legfőbb szerepet, hogy elcsábította csatára, Marcus Tudgay feleségét…). Ekkor jött a Hearts, mely a litvániai orosz milliomos, Vladimir Romanov játékszere volt már addigra.

Burley vezetésével fantasztikusan kezdte a Hearts a 2005-2006-os idényt, amely vezette a skót bajnokságot, imponáló támadófocival, egészen addig, amíg teljesen váratlanul, 12 meccs után fel nem állt a kispadról. A despotát játszó Romanov ugyanis úgy döntött, hogy ő szeretné összeállítani a csapatot is, amihez Szexisten érthetően nem kívánt asszisztálni, és otthagyta Edinburgh-t. (Mondani sem kell, hogy azóta a Hearts bajnokesélyesből szánalmas, ütött-kopott középcsapattá süllyedt vissza, amihez ezúton is gratulálunk Romanov elvtársnak.)

2005 karácsonyán jött a Premier League-ből éppen kipottyant Southampton, melyet szokásához híven az első szezonban stabilizált, a másodikban pedig feljutásra esélyes csapattá formált, melyet ismét csak tizenegyesekkel állított meg Burley volt csapata, a Derby. Mivel azonban a Szenteknek valamennyi piacképes játékost pénzzé kellett tenniük (csak néhány név: Theo Walcott, Gareth Bale, Chris Baird, Kenwyne Jones…), idén már nem tudtak versenyezni a Championship nagyjaival, és ekkor kopogtatott a skót szövetség.

Mi pedig nagyon kíváncsiak vagyunk. Egyrészt arra, hogy a reflektorfényt eddig kerülő, csendes Burley hogyan bírja majd a nyomást – ne feledjük, hogy vetettek már be vele szemben pszichológiai hadviselést: Romanovék azt híresztelték, hogy alkoholista, a Marcus Tudgay-pletykát pedig már említettük (bár utóbbiról szeretnénk, hogy igaz legyen). Másrészt egyáltalán nem vagyunk biztos benne, hogy az évi 375 ezer fontot kereső Burley sikertelenebb lesz a remek utánpótlással bíró skótokkal, mint a fenti összeg sokszorosát kereső Capello az ősi ellenség élén.

Jellemző sztori Szexistenről, hogy egy szomszédjától tudta meg a kinevezése hírét, hiszen – ahogyan az egy igazi FÉRFIhoz illik – nem otthon szorongatta izzadt tenyérrel a mobilját, várva a döntést, hanem elment inkább kutyát sétáltatni. És ahogyan itt a bemutatkozó sajtótájékoztatón (2:07-től), elbűvölő skót akcentussal felvázolja nagyra törő terveit a skót nemzeti tizeneggyel kapcsolatban, nem tudunk nem hinni neki.