Nemrégiben itt a blogon üdvözöltük az Aston Villát, mint azt a csapatot, amelyik végre egy kis izgalmat csempészhet a Fat Four által már lassan tizenöt éve uralt Premier League küzdelmeibe. Ezt megelőzően utoljára nagyjából az ezredforduló környékén hozott lázba minket ennyire angol klubcsapat, amelyik a Villához hasonlóan jellemzően fiatal brit (és ír) játékosokból építkezett, és megalkuvást nem ismerő támadófutballal szerzett híveket magának. Szinte már-már a feledés homályába merül, hogy a Leeds United miután 2000-ben bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe, egy évvel később még nagyobb meglepetésre Bajnokok Ligája elődöntőt játszott, ahová többek között a Deportivo La Corunát, a Barcelonát, a Milant és a Laziót is kiverve jutottak el. A Leeds azonban ugyanolyan gyorsan bukott alá, mint ahogyan szinte a semmiből jött elő, és lett két idényen keresztül is meghatározó európai kupacsapat. A klub azóta az angol harmadosztályban (League One) vitézkedik, miután már kétszer is csődöt jelentett, ami egyébként éppen az egy évtizeddel ezelőtti túlköltekezés és az azt elősegítő pénzügyi blöff eredménye. Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy a Leeds United azóta el van átkozva, de az már talán nem ennyire szembeötlő, hogy 2001. május 2-án az Elland Road gyepére az akkoriban a fénykorát élő Valencia ellen kifutó játékosoknak néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag teljesen tönkrement a karrierje miután szétesett a csapat, és lassanként mindannyian elhagyták a klubot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A futballszurkolók élete normális esetben is tele van frusztrációval, be nem teljesült álmokkal, mi-lett-volna-ha kezdetű kérdésekkel. Akit azonban az angol futball szippantott be, arra fokozottan igaz mindez – már persze ha nem csak Thierry Henry vagy Cristiano Ronaldo színrelépése után kezdett hirtelen érdeklődni a Premier League iránt. Az angol futballt ugyanis 1985 és 1990 között olyan büntetéssel sújtották az európai focibürokraták, amely ugyan egyáltalán nem oldotta meg a huliganizmus problémáját, viszont cserében évekkel vetette vissza az angol klubfutballt. 1985-ig az angol klubok túlzás nélkül uralták Európát, főleg a hetvenes évek közepétől kezdve: a Liverpool, a Nottingham Forest és az Aston Villa gyakorlatilag kibérelték a BEK-et az angoloknak, 1977 és 1985 között csak két olyan év volt, amikor nem ők nyertek. A másik két kupában ugyan nem volt ilyen hegemónia, de ezekben is rendre jól szerepeltek az angol csapatok, úgyhogy 1985-ben sem véletlenül Anglia vezette az UEFA rangsorát, mely a kupacsapatok eredményeit összesítve alakult ki.

 

Több mint négy hónap telt el azóta, hogy szezonelőzetesünkben áttekintettük a Championship mezőnyét, esélyeket latolgattunk és megpróbáltuk a végeredményt is megjósolni. Alig pár fordulóval túl az idei szezon felén azonban már biztosan leszögezhető: olyan nagy tülekedés, mint a tavalyi idényben volt az első két helyért idén már biztosan nem lesz, ugyanakkor a kiesés elkerüléséért megint elkeseredett harc várható majd. A klubok jelenlegi helyezése sorrendjében vesszük számba a csapatokat, de arra mindenki mérget vehet, hogy május végére a tabella szépen össze fog még kutyulódni.

A Wolverhampton első helyében biztosak voltunk már a bajnokság kezdetekor és nagyon úgy tűnik, hogy hálistennek ezzel a tippünkkel nem fogunk pofára esni. Pedig nem ment minden ilyen simán: a csapat játékának meghatározó szélsői (Kightly és Jarvis) egyszerre dőltek ki egy hónapra, és semelyik közvetlen vetélytársukat sem tudták legyőzni. A Farkasok ennek ellenére meggyőző, hétpontos előnnyel léptek át az újévbe (többek között az egyenletes teljesítményüknek köszönhetően), aminek bizony elegendőnek kell lenni a bajnoki címhez, hacsak nem tizedeli meg a csapatot egy újabb sérüléshullám, vagy a legkapósabb játékosokat nem szipkázzák el a már csak a téli erősítésben bízakodó Premiership-klubok. Az már viszont más kérdés, hogy a Premiershipben mire megy majd McCarthy a meglehetősen fiatal és elsőosztályú tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező bandájával.

Kevesen tudják, hogy az angol futball valaha élt egyik legnagypofájúbb menedzsere, Brian Clough a Derby és a Forest mellett a hetvenes évek egy másik nagy (ha nem a legnagyobb) klubjánál is tevékenykedett: bizony-bizony, miután a Leeds United sikereinek kovácsát, Don Revie-t az angol válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki 1974 nyarán, helyét legnagyobb riválisa, a Derby County korábbi menedzsere, Brian Clough vette át. Clough regnálása azonban nem volt hosszúéletű, hiszen a munkábaállását követő negyvennégy nap múlva már ki is rúgták. Ezt a sűrű negyvennégy napot meséli el David Peace nagysikerű fiktív regényében, amelynek feldolgozásából már a film is elkészült Michael Sheen (akiről eddig azt hittük, hogy a legtökéletesebb színész Tony Blair eljátszására, de kiderült, hogy még ennél is tökéletesebb Brian Clough szerepére!) főszereplésével. A filmet ugyan még az Egyesült Királyságban is március végén mutatják be a mozikban, idehaza meg valószínűleg sohasem, az előzetes már összeállt, és ez alapján annyit mondhatunk, úgy tűnik, hogy megszületett az első igazán klassz focitémájú film! Mindannyian nagyon várjuk már!

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Egyik nagy példaképünk, a francia So Foot futballmagazin legutóbbi számában egy John Cleese-zel készült miniinterjúra bukkantunk, és legnagyobb meglepetésünkre a Hülye Járások Minisztériumának egykori tanácsnoka ugyanazt gondolja a futballal kapcsolatban egyes dolgokról, mint a Rúgd és fuss! szerzőinek 50 százaléka. Történelmi pillanat ez a Rúgd és fuss! életében, ugyanis ezen felbátorodva gyorsan kölcsönkértük és lefordítottuk magyarra a rövid, ám annál tanulságosabb interjút.

Ön Bristolból származik, hogy lesz valaki inkább Bristol City, mint Bristol Rovers drukker?

Jó kérdés. A barátaim fele a City-nek, a másik fele pedig a Roversnek szurkol. A City pályája közelebb volt hozzánk, de igazából minden 1953-ban kezdődött, amikor az első meccsemet láttam az Ashton Gate-en, és szó szerint elbűvölt ez a csapat. Nagyon sokáig követtem az eredményeiket, szinte minden szombaton kimentem a meccsükre, főleg amikor Angliában éltem. Aztán egy kicsit eltávolodtam az egésztől, és utoljára a Bristolt egy new yorki bárban láttam, amikor tavaly a Championship playoff döntőjében játszottak. Reggel kilenckor kellett felkelnem, hogy lássam őket 1-0-ra kikapni. Ez lehervasztott egy kicsit.

Nagy az öröm most a Football League-ben, miután az alsóbbosztályú angol klubok (vagyis a Championship, valamint a League One és Two csapatai) elsöprő többséggel elfogadták azt a szabályt, hogy a jövő szezontól kezdve minden csapatnak minimum négy saját nevelésű játékost kell neveznie a meccsekre leadott tizenhatos keretbe. Lord Mawhinney, a 72 futballklubot tömörítő Football League elnöke szerint történelmi eseményről van szó, és végre a fiatal játékosok is megmutathatják a tehetségüket. Örülnek a klubelnökök, Prestontól Peterborough-ig, sőt, az utóbbit vezető Barry Fry már kijelentette azt is, hogy remélhetőleg hamarosan a Premier League is átveszi a példájukat.

Mi ebben annyira már nem volnánk biztosak. De a lényeg az, hogy ha mégis átvennék a szabályt a hájfejű klubok, akkor sem változik semmi. A megfogalmazás értelmében ugyanis minden olyan játékos saját nevelésűnek minősül, aki a 21. születésnapja előtt már minimum három évvel igazolt játékosa volt egy angol klubnak. Igen, ez azt jelenti, hogy a Hetvenéves Vénasszony olcsó belga-kongói importtinédzserei is saját nevelésűek, és innét már nem kell nagy jóstehetség annak megállapításához, hogy bizony ez a szabály nem fogja megreformálni a sokat szidott angol utánpótlásnevelést.

Ezt azonban így idáig csak egy ember merte kimondani: úgy van, az örök rebellis, Mike Newellről van szó. Newell még a Luton managereként sok ellenséget szerzett magának, amikor nyíltan beszélt a játékosvásárlásban mindennapos kenőpénzekről, és a játékosügynökök kártékony hatásáról. Most is hamar tett róla, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba. "Hiszem, ha látom" - nyilatkozta a Grimsby jelenlegi managere. "Ennek a döntésnek semmilyen hatása nem lesz az alsóbb osztályú futballra, szerintem ez csak egy PR-húzás a Football League részéről." Ennyi. Vannak emberek, akik soha nem tudnak semminek örülni, mindenben csak a rosszat látják, és ráadásul általában ezeknek az embereknek igazuk is van.

Éppen itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a régi tévhitet, miszerint George Best volt a szigetországi futball történetének legnagyobb fenegyereke. Bestről ugyan elmondható, ha valaki, akkor ő igazán szerette a hancúrt ("Rengeteg pénzt költöttem piára, csajokra és gyors autókra, a maradékot meg csak úgy elvertem."), de a hetvenes évek elején szinte kizárólag ügyeletes bohémek és botrányhősök szaladgáltak a pályákon, akiknek a futballról és a normális életvitelről alkotott elképzelésük merőben eltért az akkoriban általánosan elfogadottól, elég csak Rodney Marsh (Best egyik kedvenc ivócimborája, akiből majdnem festőművész lett), Stan Bowles (aki Best azon kijelentésére, hogy Belfastban szobrot állítottak neki, megjegyezte, hogy neki viszont a Ladbrokes előtt van szobra, utalva arra, hogy a csajozás meg a piázás mellett a fogadás volt a legnagyobb szenvedélye), Charlie George (aki gyakorlatilag szinte az egyik napról a másikra lett lelátói huligánból az Arsenal centere), vagy éppen Frank Worthington (aki saját bevallása szerint tizenegy klubnál fordult meg pályafutása alatt, na jó tizenkettőnél, ha a Stringfellowst - a híres londoni nudibárt - is ideszámítjuk) nevét említeni.

Ebből a nem kimondottan gyenge mezőnyből emelkedik ki Robin Friday, a Vadember, aki, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, talán még Bestnél is jobb volt. Márpedig, ha valakit két klub történetének legjobb játékosává választanak, ha egy walesi banda az egyik kislemeze borítójára teszi fel leghírhedtebb fotóját (a dalt magát pedig az emlékének ajánlja), valamint, ha a pályafutásáról és egyéb kalandjairól szóló könyvet egy rocksztár (Paul McGuigan, ex-Oasis) és egy zenekritikus (Paolo Hewitt) közösen jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy csakis egy kultikus futballistáról lehet szó.

A Rúgd és fuss! sosem csinált titkot abból, hogy nem a szíve csücske a brazilok "szambafutballja", azt pedig hittel valljuk, hogy Angliát nem a brazil futballistáknak találták ki. A múltból is számos példát említhetnénk az Angliában betliző állítólagos világklasszisokra, Roque Juniortól Klébersonig, de most maradjunk inkább a jelennél, hiszen egyértelműen napjaink tipikus jelensége, hogy az összes európai bajnokságot olcsó brazil importáruval töltik fel. Persze bennünket a Bundesliga vagy a többi, hasonlóan érdektelen nemzeti bajnokság balsorsa nem izgat, de azt szeretnénk, ha a szigetország ennek a divathóbortnak nem esne áldozatul. Éppen ezért örömmel tölt el bennünket, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – úgy tűnik, nem nekik áll a zászló: az Angliában játszó brazilok többsége tök felesleges. Van, aki bántóan rossz, és van, akinek csak értelmetlen a jelenléte, mindenesetre pont egy csapatra való is kijön belőlük. Íme a Premiership 11 legfeleslegesebb brazilja.

Már régóta szerettünk volna itt a blogon írni az angol futball legmocskosszájúbb, legeredetibb, legszórakoztatóbb, legbunkóbb és egyben legangolabb menedzseréről, a Rúgd és fuss! egyik nagy ikonjáról, Henry James Redknappről, azaz Dirty Harryról. Valahogy azonban erről mindig lekéstünk, pedig lett volna rá alkalom elég: például amikor az angol szövetségi kapitányi poszt egyik várományosaként emlegették José Mourinho és Fabio Capello mellett; amikor korrupciós vádak miatt a rendőrség letartóztatási paranccsal kopogtatott be poole-i otthonába; vagy éppen pont egy hete, amikor 25 éves menedzseri karrierjét ünnepelte. Az élet és a Tottenham Hotspur azonban a segítségünkre sietett, ugyanis a gyatra szezonkezdet után nyolc meccsből két pontot szerző észak-londoni klubnál végül úgy döntöttek, hogy szélnek eresztik a teljes szakmai stábot Damien Comollistul, Gustavo Poyetestül, Marcos Alvarezestül és Juande Ramosostul, és a csapatnál még kölyökjátékosként megforduló, Spurs-drukker hírében álló Harry Redknappet nevezik ki új menedzserré.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ebben az évtizedben az angol válogatottnak nem sok olyan mérkőzése akadt, amelynek másnapján a szurkolók rettentő fejfájástól szenvedve, de mégis mosollyal a szájuk szélén állhattak neki a reggeli tojás elkészítésének. Na, a majdnem három hete megrendezett horvát-angol meccs ilyen volt. Ha készítenénk egy DVD-t a háromoroszlános válogatott 2000 óta lejátszott legnagyobb meccseiről, akkor a zágrábi találkozó biztos, hogy szerepelne rajta, csakúgy mint a legendás müncheni 1-5, a dánok elleni VB-nyolcaddöntő 2002-ből, vagy az oroszok tavaly szeptemberi vendégszereplése a Wembley-ben, amikor úgy tűnt, Anglia végre összekapja magát és kijut az Európa-bajnokságra. Ezekben a meccsekben azon felül, hogy Anglia felejthetetlen játékkal nyerte meg valamennyit, még egy közös van, ugyanis egy játékos mindegyiken kezdőként lépett pályára az angol válogatottban. És ez a játékos nem más, mint Emile Heskey.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az angol harmadosztály kapcsán a legtöbben készpénznek veszik, hogy a két bukott óriás, a Leeds és a Leicester szerzi meg a két automatikus feljutó helyet, a többin pedig majd elmarakodik a maradék 22 csapat. Nos, mi nem így gondoljuk, ez túl egyszerű lenne, és ha van valami, ami elmondható a League One-ról, akkor az az, hogy egyáltalán nem egyszerű. Az alábbiakban kalauzunk a 2008-2009-es szezonról a harmadik vonalban.

Igaz, hogy már az ötödik fordulót rendezték meg a hétvégén a Championshipben, de ez egyáltalán nem akadályoz meg minket abban, hogy csak most álljunk elő szezonelőzetesünkkel. Az első néhány forduló (főleg amíg még a transfer window is nyitva van) úgyis olyan, mint egy kicsit meghosszabbított felkészülési időszak: ha nem indul jól a szezon, még körbe lehet nézni az átigazolási piacon és az utolsó percekben egy-két pánikszerű üzletet gyorsan nyélbeütni, aminek persze mondani sem kell, sosincs jó vége.

A Championship idei szezonja nagy valószínűséggel még a tavalyinál is izgalmasabbnak ígérkezik majd, mivel az előző idényben semelyik kieső sem tudott visszakapaszkodni az elsőosztályba, így egyszerre hat, a Premiershipből legutóbb kiesett csapat (Watford, Sheffield Utd, Charlton, Reading, Birmingham és Derby) próbálja majd megszerezni a feljutást érő helyek valamelyikét. Szóval iszonyatosan nagy tülekedés várható elöl, míg hátul akár olyan klubok is bajba kerülhetnek a végén, akik egyáltalán nem számítottak rá.

Lássuk tehát a klubokat egyenként a Barnsley-tól a Wolverhampton Wanderersig: röviden bemutatjuk, hogy mi történt velük a tavalyi bajnokság befejezése óta, kiket igazoltak, és főleg, hogy mire számít tőlük a Rúgd és fuss! az idei szezonban.

Most van az, hogy nem hallgathatunk tovább. Amúgy is egy vicc, ami a Premier League-ben történt mostanában, legyen szó akár Robinhóról, akár Berbatovról, de az elmúlt két nap végképp betelt a pohár. Először Kevin Keegan helyzete lehetetlenül el a saját klubjánál, egy nappal később pedig Alan Curbishley áll fel a West Ham kispadjáról. Senkinek ne legyen kétsége: mindketten ugyanazért távoznak (jó, Keegan még nem, de ez most mindegy is tulajdonképpen).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Távol álljon tőlünk, hogy szakértőnek kiáltsuk ki magunkat a Football League legalsó osztályával kapcsolatban, de azért valamelyest követjük a sorozatot, éppen annyira, hogy egy beharangozót még össze tudunk dobni. A League Two mindig nagyon izgalmas, 24 csapat közül három jut fel egyenes ágon, a negyedik feljutó személye a play-offban dől el, viszont csak ketten esnek ki, de hiba lenne azt gondolni, hogy hátul nem lesz ettől még nagy verseny a kiesés elkerüléséért, mert igenis lesz.

 

Az angol futball hagyományosan legszórakoztatóbb figurái a klubelnök-tulajdonosok voltak, akik politikailag legkevésbé sem korrekt nyilatkozataikkal, korrupciós botrányaikkal, nőügyeikkel, vagy éppen egymás heccelésével szórakoztatták a futballrajongókat két mérkőzés között. Azonban a Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára csakúgy, mint a brit játékosok és menedzserek, úgy tűnik, hogy a brit klubtulajdonosok is egyre inkább kiveszőfélben vannak, mivel a Premiership klubjait szinte egytől-egyig külföldiek vásárolják fel, akikről természetesen megvan a nem túl hízelgő véleményünk.

Ezúttal számbavettünk öt (igazából hat) régivágású angol klubtulajdonost (nem meglepő módon egyikük klubja sem tagja az elsőosztálynak), akiket ki tudja meddig csodálhatunk még, mivel közülük az egyik éppen a minap jelentette be, hogy nagy valószínűség szerint már csak egy évig marad a futballban, mert kezd végleg megcsömörleni tőle.

A Premiership-klubok menedzserei idén nyáron vakációjukat Svejcausztriában töltötték, azzal a feltett szándékkal, hogy újabb orosz, török, holland, spanyol, esetleg osztrák, vagy német tehetséget csábítsanak át a Csatornán túlra, az angol futball rajongóinak nem kis rettegést, az Immigration Office munkatársainak pedig nem kevés papírmunkát okozva. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy az éppen egy hete befejeződött Közép-Kelet-Európa-Bajnokság küzdelmei során nem láttunk rokonszenves produkciókat, de azt azért szögezzük le gyorsan, hogy nem kell mindenkinek az angol bajnokságban játszania.

Annál is inkább, mivel van egy nagy csomó fiatal brit játékos, akik a Premiership klubjait elárasztó középszerű mihaszna külföldiek miatt a Championship klubjaiban szerepelnek, és egy normális világban szinte kivétel nélkül mind élvonalbeli klubok szerelésében futnának ki hétről-hétre a pályára. A Championshipből azonban még így is minden évben kikerülnek egy páran, akik azonnal (vagy bizonyos esetekben sajnos nem annyira azonnal) a Premiership meghatározó játékosaivá válnak. Elég csak a közelmúltból Joleon Lescott, Andy Johnson, Steve Sidwell, Phil Jagielka, David Nugent, vagy akár Gareth Bale nevét említeni.

Újabb összeállításunkban a Championship tavalyi idényéből mutatunk be öt reményteli fiatalt (közülük a legidősebb is csak 22 éves), akik nagy valószínűség szerint a lassan beinduló transfer window legkapósabb nevei lesznek. Persze nem árulunk el nagy titkot azzal, ha megsúgjuk, hogy ezeknek a játékosoknak az esetleges leigazolása kizárólag olyan kluboknál fog felmerülni, amelyek menedzserei számára nem az az elsődleges szempont, hogy harmadrangú világválogatottat harácsoljanak össze, hogy a megszerezni kívánt játékosai spanyol anyanyelvűek legyenek, vagy, hogy a volt francia gyarmatokról származzanak.

A Rúgd és fuss! rendszeres olvasói minden bizonnyal rájöttek már, hogy itt a blogon az angol futball iránti rajongáson kívül akad egy másik nagy közös szenvedélyünk is, ami nem más, mint a brit popzene. Ez a két dolog egyáltalán nem áll olyan távol egymástól és főleg nem összeegyeztethetetlen egymással, mint azt az ember egyes üresfejű, sznob ismerősei gondolják, sőt, egy normálisan felnövő fiatalember életének két alapvető pillérei voltak. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője 1985-ben klasszikus interrail-jegyes nyaralása alatt Londonba érve állítólag megtekintette a bajnok (Everton) és a kupagyőztes (Manchester United) között vívott Charity Shield-mérkőzést a Wembleyben, majd nem kevesebb, mint 26 (!) bakelit lemezzel a hátizsákjában tért haza!

És ez nem csak velünk, egyszerű rajongókkal van így, hanem magukkal a popsztárokkal is, akik közül nem egy bizonyította be, hogy például Oscar Wilde és Eric Cantona simán lehetnek egyszerre az ember idoljai. Természetesen itt most nem olyanokra gondolunk, mint például Ant & Dec (akik a háromoroszlános válogatott 2002-es világbajnoki daláért felelősek), Rod Stewart (aki bevallottan Celtic-drukker, de ha kell az ősi rivális Rangers szerelésében is előszeretettel pózol egy fotó kedvéért), Mick Jagger (aki marketing okokból izgulta végig látványosan a 98-as angol-argentin tizenegyespárbaját öklét a szájába gyömöszölve), vagy akár Sir Paul McCartney (aki, ha álmából felrázzák, nem tudná valószínűleg megmondani, hogy a liverpooli kékek vagy a liverpooli vörösök szurkolója), hanem igazi POPSZTÁROKRA, akik nem mellesleg igazi FUTBALLRAJONGÓK is egyben.

Önkényesen kiválasztottunk ötöt a Rúgd és fuss! legkedvesebb popsztárjai közül, nézzük csak, hogy melyik klubért rajonganak azok, akikért mi rajongunk!

Kedves barátaink, itt a holtszezon, mely alatt kevesebb téma hever az utcán, ezért szórakoztatónak vélt összeállításokkal próbáljuk kitölteni az időt augusztusig. Most a már javában zajló „managerial merry go round” (edzőkeringő) kapcsán vettük számba azt a tíz managert, akit a leginkább hiányolunk a kispadokról.

Csak azokat vettük számításba, akik már huzamosabb ideje nincsenek állásban, vagyis már a most véget ért szezonban sem volt csapatuk (na jó, egyiküknél csaltunk egy kicsit). Így aztán Big Sam Allardyce vagy Billy Davies nevét hiába keresi bárki is, mint ahogy meghúztunk egy másik határt is: 70 évben jelöltük ki a delikvensek felső korhatárát, tehát például Sir Bobby Robsont bármennyire is tiszteljük, már nem követeljük vissza a kispadra 75 évesen. Lássuk tehát, ki az a tíz! 

Az angol válogatott simán verte az amerikait. Labdarúgásban.

Ahogy ez a dolog kinéz, közel mindenki rém elégedett lesz az eredménnyel, a játékkal, a pályával, a himnuszokat éneklő hölgyekkel, az üdítővel stb. John Terry most megvigasztalódott, mondta a magyar kommentátor, amiben a legszomorúbb az, hogy a Chelsea és az angol nemzeti csapat kapitányának gólörömét elnézve még az is lehet, hogy tényleg. A magyar fiúk örülnek így/ennyire a barátságos meccseken.

Pedig ez a másfél óra nem volt valami nagy szám. Ezt az ellenfelet a fű alatti agyagba kellett volna döngölni, minden további nélkül lehetett volna rúgni/fejelni nekik kétszer vagy akár háromszor ennyit. A Team USA egyetlen komoly megmozdulást mutatott be az egész meccs alatt (az mondjuk, az öreg Eddie Lewis csele a jobb szélen, parádés volt).

A Team Capello ehhez képest a meccs végén, 2-0-nál szomorúan passzolgatott a saját térfelén, őrizve a korántsem világmegváltó eredményt. Mi derült ki addig? Hogy Terry (aki az első gólt fejelte) tényleg nagyon átéli a dolgokat. Hogy Gerrard tényleg korunk tíz (de lehet, hogy öt) legnagyobb labdarúgójának egyike. Hogy Crouch nem létezik, mint egyetlen csatár.

Ami a szomorú, az az, hogy mindezt tudtuk eddig is. Amit nem tudtunk, az az, hogy Capello ugyanúgy összevissza cserél, ha kell, ha nem, a barátságos találkozókon, mint tette azt a kellemetlen emlékű Sexy Sven. És ugyanúgy nincsen semmilyen koncepciója arról, hogy mit is kéne játszania a csapatnak.

Semmi nem nyomja el olyan hatékonyan a szar szagát, mint egy győzelem, sajnos.

A múlt héten két dolog is bizonyítást nyert: egyrészt, hogy a futball mégiscsak egy igazságos játék, másrészt, hogy vannak még tündérmesék. Mivel szerda este a Chelsea nem nyerte meg a régóta áhított nagyfülű serleget, így nem valósulhatott meg Roman Abramovics nagy álma, hogy övé legyen Európa legjobb klubcsapata. Ha a Chelsea végre-valahára megnyerte volna a legrangosabb európai kupát, akkor ráadásul minderre Moszkvában került volna sor, ami lássuk be azért tényleg túlzás lett volna. Persze a szőnyeg szélében megbotló John Terryt borzasztóan sajnálom, és legnagyobb meglepetésemre az is kiderült, hogy Abramovics amúgy lehet, hogy egy vicces alak (arra gondolok ahogy hüledezve a szívéhez kapkodott a tizenegyesrúgások alatt), azonban mindez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy a Man Utd helyett mégis a Chelsea-nek kellett volna nyernie a Bajnokok Ligáját. Másrészt pedig mi más lenne, ha nem tündérmese, hogy a Hull, azaz a legnagyobb olyan angol (vagy európai?) város futballklubja, amelyik sosem szerepelt az elsőosztályban és kilenc éve még a futball ligából is majdnem kipottyant, két veterán játékosa, Nicky Barmby és Dean Windass vezérletével, akik ráadásul mindketten a város szülöttei, megnyeri a play-off döntőjét egy csodagóllal és feljut a Premiershipbe?

 

Nem volt felejthetetlen élmény, láttunk már jobbat is, ráadásul nem is tegnap volt, de azért szólunk pár szót az FA kupa döntőjéről. Sajnos nagyjából az történt, amit várni lehetett, vagyis az amúgy kimondottan gyáván és defenzíven futballozó Portsmouth rutinosan visszafogott játékkal is megverte úgy a Cardiffot, hogy igazából nem is kellett idegeskednie Dirty Harrynek.

Úgy teljes a kép, hogy ha már foglalkoztunk a League One-nal, akkor a Football League legalsóbb osztálya is kapjon egy összegzést így év végén. Itt ugyan nincsenek olyan bukott óriások, mint a Leeds vagy a Nottingham Forest, a legnevesebb klub talán a pár éve még a Premier League-ben két szezont is lehúzó Bradford City, aztán a Notts County és persze a Wimbledon utódaként megalakult Milton Keynes Dons.

Az MK Dons igazából a szép új világ emblematikus futballcsapata: a klubot 2004-ben megszerző tulajdonos, Pete Winkelman gyakorlatilag ellopta a csődbe ment Wimbledon ligahelyét, miután a szebb napokat is látott klub elköltözött a Londontól nem messze levő Milton Keynes-i stadionba. Winkelman önhatalmúlag megváltoztatta a csapat nevét és színét, és Milton Keynes-nek lett egy komoly futballcsapata a semmiből.

Szóval akkor a sorrend: 1. WBA, 2. Stoke City, 3. Hull City, 4. Bristol City, 5. Crystal Palace, 6. Watford. A különbség a Championship 46. fordulója előtti táblázathoz képest szinte fel sem tűnik. A tabella eleje vasárnap kora délután annyiban különbözött csak az imént felsorolt végeredménytől, hogy az ötödik és a hatodik helyezett Crystal Palace és Watford helyet cseréltek. Na de a brit sajtó által már jó előre "Climax Day"-ként beharangozott és kivételesen vasárnap megrendezett utolsó forduló két órája a látszat ellenére bővelkedett izgalomban, talán még az egy nappal korábban lezárult League One thrillerjét is messze lepipálva. Az események nagyjából a Rúgd és fuss! előrejelzéseinek megfelelően alakultak, kivéve egy apró, ám annál fájdalmasabb részletet.

Hát őrületes izgalmakkal, de véget ért a League One 46 fordulós küzdelemsorozata idén, és már csak a rájátszás van hátra. Bár az már eldőlt korábban, hogy a Swansea menthetetlenül megnyeri idén a bajnokságot, mint ahogy az is, hogy a Leeds United nem kapja vissza a levont 15 pontját, ezzel maradt számukra a rájátszás. Ha visszakapta volna, akkor lényegesen kevesebb a kérdőjel az utolsó fordulóra, hiszen ebben az esetben a yorkshire-i klub kéz a kézben jutott volna fel a walesiekkel, ami tükrözné is az erőviszonyokat, ám nem így történt, és így valódi thrillernek bizonyult az utolsó játéknap.