Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

„Valószínűleg el kell adnunk majd néhány játékost, és veszünk is pár újat. Kellene néhány védő, meg középpályás – a középpálya a kulcs.” Okos megállapítás, és az ember hajlamos lenne hamar napirendre térni felette, ha ezt bármelyik futballedző nyilatkozza, ám amikor mindezt egy korrupcióval és az emberi jogok lábbal tiprásával vádolt thaiföldi ex-miniszterelnök mondja, akkor bizony felkapja a fejét.

Márpedig a fenti mondatokat Thaksin Shinawatra, a Manchester City tulajdonosa mondta a szájával, és ez már önmagában kiverte nálunk a biztosítékot, de az igazi vicc az, hogy mindezt annak kapcsán volt képes kijelenteni, hogy nem nagyon cáfolta a bulvárhírt, mely szerint nyáron könnyen repülhet Sven-Göran Eriksson a City kispadjáról. Tény, hogy itt a blogon nem szoktunk kesztyűs kézzel bánni Sexy Svennel és szedett-vedett kompániájával, de azért ez mégiscsak egy vicc.

A legfrissebb hírek szerint az angol szövetségi kapitány, Fabio Capello úgy véli, hogy Wayne Rooney bár fiatal, de egy napon a válogatott csapatkapitánya lehet, hiszen amolyan igazi vezéregyéniség a pályán. Steven Gerrard, John Terry, Rio Ferdinand és Wayne Rooney. Hogy mi a közös bennük? Az angol válogatott has been, wanna be és will be csapatkapitányai. A Liverpool, a Chelsea és a Man United labdarúgói. Igazából persze úgy volna igazságos, ha a Fat Fourból az Arsenal is képviseltetné magát csapatkapitány-jelölttel, de ebben az évezredben a Hetvenéves Vénasszony még nem küldött pályára angol játékost az egyedüli Theo Walcotton kívül, őt meg Fabio Capello úgysem teszi majd be soha a csapatba, mert nyilván nem fér bele az elképzeléseibe (bár múltkor a Liverpool elleni valamelyik meccsen a gól előtti szólója az ifjú Michael Owent idézte 1998-ból az argentinok ellen). Szóval Capello még nem döntötte el, hogy a következő meccsen kit jelöl kapitánynak, de folytatja a rotációs politikát (??) mindaddig, amíg meg nem találja a tökéletes személyt, aki Anglia válogatottját kivezeti majd a gyepre az ősszel kezdődő VB-selejtezőkön. Az összeállítás, a taktika, a csatársor másodlagos. Tényleg meg kell bolondulni.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

Ha rajtunk múlna, teljesen máshogyan festene a Premiership húszas mezőnye. Az például egészen biztos, hogy gondolkodás nélkül kiszórnánk az olyan funkciótlan, parvenü csapatokat, mint a Wigan, a Fulham vagy a Reading, és helyettük visszakerülnének a helyükre az olyan nagymúltú klubok, mint a most harmadosztályú Leeds United és a Nottingham Forest. Egyelőre azonban ez sajnos igen távolinak tűnik.

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.

Gyorsan az elején be kell vallanom, hogy nem láttam a tegnap esti meccset, ami persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy bizonyos következtetéseket vonjak le Fabio Capello angol válogatottjának párizsi fellépéséről. Sőt, talán jobb is így, mivel bőven elegendő volt a meccs előtti összeállítást, valamint a mai meccsbeszámolókat átfutni. Az egyedüli különbség talán az, hogy így nem ettem tegnap este csirkeszárnyakat és nem ittam meg három-négy korsó sört.

1. Anglia soha, semmilyen körülmények között, senki ellen nem léphet pályára egy csatárral, főleg, ha az az egyedüli csatár Wayne Rooney, aki egészen egyszerűen nem arra termett, hogy a beadásokat elfejelgesse, az előrevágott labdákat megtartsa és visszapasszolja a második hullámban érkezőknek. Pontosan ő az, akinek a második hullámban érkeznie kellene. Márha egyáltalán lenne olyan szövetségi kapitány, aki meg merné kockáztatni azt a hadrendet, hogy Rooney-t amolyan hátravont középcsatárként küldje pályára. De azért ne kivánjunk túl sokat.

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen jó hete az angol futballnak, mint ez az első márciusi hét volt az idén. A félreértések elkerülése végett, ennek a ténynek semmi köze ahhoz, hogy mi történt a Bajnokok Ligájának nevezett plebszcirkuszban, hiszen az ott szereplő Arsenal, Chelsea, Liverpool, Man Utd négyesnek túl sok köze nincs az angol futballhoz – lassan mindegyikről elmondható lesz, hogy sem a tulajdonosaik, sem a játékosaik, sem az edzőik, sem pedig a szurkolóik nem angolok. Akkor meg miről beszélünk?

Edward Paul Sheringham a hétvégén bejelentette, hogy az idény végén végleg visszavonul (persze viccesen azt is hozzátette, hogy ez a döntése a válogatottban való szereplésére is vonatkozik) és ezzel véget vet a 26 éve tartó pályafutásának. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy futballéletemben különleges helyet foglal el az egyébként a Rúgd és fuss! több szerzője által egyszerűen csak "Intelligentleman"-ként emlegetett 42 éves futballista, ugyanis pályafutásának három, talán legfontosabb mozzanatát különböző helyszíneken, de ugyanúgy felpattanva, artikulátlanul üvöltve, valamint ökölbe szorított kézzel és magasba emelt karokkal ugrabugrálva ünnepeltem.

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Több szempontból is nagyon izgalmasnak ígérkező mérkőzést rendeztek a Walkers Stadiumban szombat este: egyrészt Ian Holloway új csapata a Leicester City mérkőzött meg korábbi csapatával a Plymouth Argyle-lal, másrészt a Plymouth elnöke a meccs előtt pár nappal közleményt adott ki, amelyben Hollowayt azzal vádolta, hogy a Plymouth legfontosabb játékosainak januári exodusában nagy szerepet játszott, harmadrészt optimális esetben akár öt magyar is pályára léphetett.

A mérkőzés kezdete előtt a lelátókon egészen bizarr dologra lehettünk figyelmesek: a hazai szurkolók egy csoportja hatalmas felfújható banánokat emelt a magasba. Utoljára ilyet az 1990-es olaszországi vébén láttunk, mondjuk már akkor sem nagyon értettük az okát. A felfújható banán valami olyasmi lehet, mint a mexikói vébén elterjedt hullámzás, ami tényleg a leggyűlöletesebb szurkolói szokás ever, mindezzel együtt Kelet-Európában a mai napig virágzó hagyomány (az igazi szurkoló azonban, amikor a hullám elér hozzá tüntetően ülve marad). Mindenesetre ezt a kis lelátói kilengést annak tulajdonítottuk, hogy a Leicester valószínűleg nem a ködös Albion legvidámabb pontja, amit az is bizonyít, hogy az őszi szezonban egyszer egy helikopter szállította a labdát a kezdőrúgáshoz, ami teljesen megvadított mindenkit a nézők közül. A leicesteri lelátó aztán szépített, mivel egy szurkolói oldal arra bíztatta a meccsre kilátogatókat, hogy Ian Hollowayt támogatva egy, a menedzsert mintázó maszkot viseljenek. A szünetben be is játszottak egy képet egy szurkolói csoportról, amint hurkapálcára ragasztott Ollie-maszkot tartottak az arcuk elé.

Nem volt annyira régen, amikor még olyan futballisták szaladgáltak a pályákon Anglia-szerte, akik vastagon leszarták, hogy mit esznek és nemcsak a meccs napján délben, simán letoltak jó pár sört péntek este függetlenül attól, hogy másnap pályára léptek-e vagy sem, és az sem nagyon érdekelte őket, hogy volt-e lyukas foguk, márha megvolt egyáltalán nekik mind a harminckettő. Ezek a fickók nem vásároltak minden héten egy újabb luxusautót, nem kellett többmilliót érő gyémánt fülbevalójukat a meccs idejére idétlenül leragasztani, nem volt testük minden pontjáról leborotválva a szőr, és két edzés között nem egy Playstation-partival csapták agyon az időt, az egyszer tuti. Igen, akkoriban a futballt még igazi férfiak játszották. Őket nem kellett egy kis murira rávenni, csinálták maguktól. Pár éve Harry Redknapp a Portsmouth menedzsereként nemhogy engedélyezte, hanem arra bíztatta játékosait, hogy a karácsonyi partin (ami legalább annyira tartozik hozzá az angol focihoz, mint a karácsony másnapján megrendezett forduló) nyugodtan engedjék csak ki a gőzt és mulassanak kedvükre. Éjfélre azonban már mindenki ágyban volt, sőt a külföldiek közül többen meg sem jelentek a bulin. "Times have changed" – panaszkodott mélabúsan Piszkos Harry. Így igaz, bizony. Mindezek tetejébe, csütörtökön az egyik utolsó igazi oldszkúl futballistát is elvesztettük, mivel Big Bad John, azaz John Hartson úgy döntött elege van és kiszáll.

A bárányszemű gnóm megmentette Angliát. Mitől is? Még szerencse, hogy ilyen hosszú a neve, így simán elérte Stevie „Seggnyaló” Gerrard csodás keresztpasszát, és egy óra után beállította az úgynevezett „kulturált végeredményt”. Kettő-egy a törökökből, arabokból és mongolokból verbuvált Svájc ellen, akiknél az egyik legényt viccen kívül úgy hívták, hogy Nkufo. Az utóbbi hallatán viszont rögtön kedvem támadt megrendezni a „leghülyébb nevű futballisták Angliában” vetélkedőt. Meg is fogjuk rendezni.  

Ami a meccset (derbit? örökrangadót?) illeti, az új főnök, az a Pó-vidéki csalogány, nem okozott csalódást. Ahogy megjövendöltük, csatárt csak dísznek nevezett a kezdőbe, Wazza lett az előretolt ék, hogy a levegő másik ura, Joe Cole segíthesse a rohamozásban. Vagyis egyik sem oda került, ahol lennie kellett volna. Rooonaldo fiú életében nem volt klasszik befejező, Colenak pedig valamivel jobban áll a bal szellő. Így persze, nem meglepő módon, az első félidő egzisztencialista modorban csordogált, tanácstalankodás, feleslegesség, álmosító közöny mindkét oldalon. Új Beckhamünk, David Bentley (jól jegyezzék meg ezt a nevet!!) két-három, fotósok közé kanyarodó beíveléssel vetette észre magát, James unalmában megeresztett néhány sutáskodást a kapu előtt (az egyiknél pl. Eggiman, azaz a Tojásember fejelhetett!!), a többiek pedig, mint Fischerpali fénykorában, igyekeztek sebesen szabadulni a labdától. Sokat rontott az amúgy is lehangoló összképen, hogy a csapat most debütáló új piros meze a Vasas röplabdaszakosztályának nyolcvanötös viseletét idézi, vagyis kurvabéna. Még szerencse, hogy volt egy zseni is a pályán, na ő végül bebőrözött két-három szőkített törököt az alapvonalnál és Jermaine „Jackson” Jenas lezseren bepöckölte a vezetést. De amúgy: dermesztő unalom.  Kutya egy érzés, nem kívánom senkinek, amikor egy angol válogatott mérkőzésről elkalandozik a figyelem...  

Éppen jókor jött egy kis intermezzó a BBC-től, melyből kiderül, hogy Szexisten új jobbkeze, Terry Butcher Guns N' Rosest választott csengőhangnak.

Bármennyire is felnőtt FÉRFIak vagyunk, igenis szükségünk van romantikus hősökre. Ezeket sokszor a futballpályán találjuk meg, vagyis inkább találtuk, hiszen a rohamosan üzletiesedő világunkban egyre kevesebben vannak azok, akiken egyszerűen nem tudunk fogást találni. Az új skót szövetségi kapitány, George Burley szerencsére ilyen.

Manapság, amikor a club versus country disputa már dalszövegekben is szereplő fogalom, igazán üdítő az olyan példa, amely azt mutatja, hogy még ma is van becsülete a Haza hívó szavának. Miután gyors egymásutánban két skót kapitány is otthagyta a posztját egy anyagilag gyümölcsözőbb szerződésért (Walter Smith-t a Rangers, Alex McLeish-t a Birmingham csábította el), most végre van valaki, aki otthagy egy klubcsapatot a nemzeti csapat kedvéért.

Úgy néz ki, hogy mégis összejött végül.

Összefonódott két olyan férfiú sorsa, akikre az elmúlt napok során már ráirányult a Rúgd és fuss! reflektorának fénye: az ír néplélek nagy szakértője, Steve Staunton lesz Gary McAllister másodedzője (illetve precízen: menedzserasszisztense) a jubileumi fasztudjahányadik alkalommal újjászerveződő Leeds United szakmai vezetőségében. A százkétszeres ír válogatott (és ezzel csúcstartó) Staunton és az ötvenhétszeres skót válogatott McAllister is a Liverpool színeiben aratta legnagyobb klubsikereit (S. 89-ben kupagyőztes, 90-ben bajnok volt, M. pedig a 2001-es kupagyűjtő csapat meghatározó játékosa; itt jegyezzük meg, hogy utóbbi persze a Leeds 92-es bajnokcsapatának is vezéregyénisége volt), s Staunton második liverpooli időszakában, 2000-ben, egy rövid ideig együtt is játszottak az Anfield Roadon. Szakmailag igazán 2003-ban találtak egymásra Coventryben, ahol a skót volt a menedzser, az ír pedig a rutinos hátvéd.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel olvasom, hogy Capello úr máris rácáfolt egyik komoly aggályunkra.

Beszél angolul. Már töri. Ismer angol szavakat. Megtartott egy edzést angol nyelven!!!

"It was all English. It surprised me, he was really good," - mondja Stevie G.

Azért javaslom kezeljük némi fenntartással homlokmentes barátunk hízelgő szavait:

1. Gerrard egyértelműen a csapatkapitányi címre aspirál, ez a minimum, hogy összevissza fényezi az új edzőbát.

2. Korábban 6 évig dolgozott együtt egy svéd úriemberrel, aki a huzamos angliai tartózkodás ellenére sem volt képes közepesre gyúrni megközelítőleg 100 szóból álló angol nyelvtudását.

Hozzá képest Capello motyogása egy Laurence Olivier nagymonológ.

A Championshipben, csakúgy mint a héten egy osztállyal feljebb, olyan csapatok kerültek egymással szembe, akik pár nappal korábban a kupában már találkoztak. A Farkasok egy héttel a Watford felett aratott 4-1-es idegenbeli kupabravúr után újra a Vicarage Roadra látogattak, de az ember biztos lehetett benne, hogy az eredmény nem 1-4 lesz, az tuti. Nem úgy, mint az Arsenal és a Newcastle meccsein, ahol 3 nap alatt kétszer is ugyanaz az eredmény született, sőt, ha lett volna egy harmadik is, azon is a hetvenéves vénasszony bandája nyert volna. Sajnos.

A Hat Nemzet Tornája keretében lejátszott Lloegr-Cymru meccs miatt sikerült lemaradni Steve Kabba első percben szerzett fejesgóljáról, amit a két nappal korábban a Sheffield Unitedtől érkezett Leigh Bromby hatalmas bedobását és a Milwallt és a Crystal Palace-t megjárt Darren Ward (aki levágta ugyan a haját, de hajmeresztő dolgokat művel a tizenhatoson belül, amiről Király Gábor tudna sokat mesélni) szerencsétlenkedését követően a hálóba bólintva szerzett. Nagyjából talán egyébként ennél több izgalom nem is történt a pályán. Bár egyikünk sem tudta megmondani mennyi ideig tart egy rögbi mérkőzés (ahol egyébként Cymru hihetelen módon kapaszkodott fel és remek hajrával végül le is győzte Lloegr csapatát), de végül kevéssel a második félidő kezdetét követően kapcsolhattunk át a Twickenhamből a Vicarage Roadra.

Tudjuk, hogy késő bánat, de képtelenek vagyunk kiheverni a végtelen csalódást, amit Fabio Capello kinevezése okozott. Miért is bosszantó ez ennyire?

Először is: a szövetség - szokás szerint - a leggyávább megoldást választotta. Tegye fel a kezét, aki angol kapitány akar lenni, sikították a horvát meccs másnapján, és aki a legjobban nyújtózkodott, az kapta a melót. Ja nem is, először még bravúrosan bedőltek a páholyban ásítozó Józsika, a kis zsenigyerek tréfájának, pedig ő nem is jelentkezett, csak a fejét vakarta, és persze gúnyosan legyintett, amikor megpróbálták a kispadra csalogatni.
Természetesen nem várhattunk mást. A kijutás elbukása abból a szánalmasan gyenge csoportból kódolva volt az FA utóbbi években tanúsított ügyetlenkedéseiben. A felejthetetlen müncheni 5-1 óta eltelt hat év alatt sikerült közös erővel a közröhej szintjére süllyeszteni az angol nemzeti tizenegyet. Pedig már 2002-ben látni kellett volna, hogy Sexy Sven képtelen használható és pláne izgalmas csapatot formálni a primadonnák gőgös bandájából. Meggyőződésem, hogy a Brazília elleni második félidővel kezdődött az a rémálom, amiből azóta sincs ébredés. A negyeddöntőben kiesés kifinomult specialistája lett Anglia, a kiszámíthatóság és középszer nagyhatalmává. Mindeközben a kifogáskeresés és magyarázkodás tudományában még a mágikus magyarokat is sikerült túlszárnyalni. Kedvencünk a balszerencse. Meg a pálya talaja. Továbbá az elbizakodottság. Máskor meg a kishitűség. És a Gerrard-Lampard. Ne feledjük a kapusgondokat. Az utánpótlás hiánya. Az idegenajkúakkal felhígult Premiership. A hőség. A sajtó nyomása. A lelki teher. Az orosz műfű. A taktikai sivárság. Formánkívüliség. És persze Beckham. A balszerencsét mondtuk már? Na jó.

Mint döbbenettel értesültem róla, az ír szövetség várhatóan még ma este bejelenti, hogy az ő válogatottjuk következő szövetségi kapitánya nem más lesz, mint... Giovanni Trapattoni. A momentán Ausztriában edzősködő 69 éves férfi érdemei számosak, egyrészt roppant sok dolgot nyert már ő, másrészt ritka szórakoztató jelenség az oldalvonal mellett, a másik olasz hírességre, a nálunk Menő Manó néven ismert La Lineára kísértetiessen emlékeztető viselkedésével.

Elődje, a nála éppen harminc évvel fiatalabb Steve Staunton - aki nem volt egy nagy szám; 2-5 idegenben, 1-1 otthon Ciprus ellen, hogy mást ne említsünk - a nemzetközi média útján tette fel azt a kérdést, ami az ír emberek millióit foglalkoztatja azonban: Hogy hát mit tud ez az ember arról, hogy mit érez egy ír futballista? Vagy úgy egyáltalán, mi az, ír labdarúgónak lenni ("what they're all about")?

Vagy lehet, hogy mégis összejön? Bár a Jermaine Defoe-Benji cserével sem Piszkos Harry, sem a jóérzésű futballszurkoló nem jár rosszul, a Pompey sem lesz szarabb, sőt. Gondoljunk csak egy esetleges Defoe-Nugent csatársorra. Hhmmmmm...