Árulás. Tragédia. Lelkierő. Állhatatosság. Ezekről lesz szó bejegyzésünkben, melynek apropóját az adja, hogy a napokban Gary McAllister lett a Leeds United managere. És a kopasz Garyt valamennyien nagyra tartjuk itt a blogon, én pedig különösen.

A történet legújabb fejezete ott kezdődik, hogy a forrófejűségéről hírhedt Dennis Wise váratlanul felállt a Leeds kispadjáról, és elment a Newcastle-ba szakmai igazgató-szerűségnek (mondani sem kell, mi a véleményünk az ilyen kontinentális bohóckodásról), ráadásul mindezt az átigazolási időszak legvégén, melynek során egy rakás új játékost is vásárolt, inkább a mennyiséget, sem mint a minőséget szem előtt tartva. Úgyhogy nem túlzás azt mondani, hogy egy nagyot taszított az amúgy is nehéz helyzetben levő klubon. Persze Wise mindig is egy nyomulós kis szemét volt, aki otthagyta már a Swindont is (akkor ugye a Leeds kedvéért), úgyhogy nagyot nem csalódott senki, főleg, hogy a csapat az utóbbi időben amúgy is elég gyengécske futballt mutatott be.

Nem sokkal később viszont már meg is volt a megmentő: Gary McAllister, aki egy igazi Leeds-legenda, az első szóra igent mondott, feladva lassan öt éve tartó visszavonultságát. McAllister az 1991-92-es leedsi bajnokcsapat egyik motorja volt, egy kivételesen intelligens és ügyes középpályás, aki ráadásul igazi vezéregyéniségnek is bizonyult. Nem volt az a korán érő csodagyerek-típus, a szigetországon kívül igazából 27 éves koráig nem nagyon ismerte senki – én is a ’92-es EB-n figyeltem fel rá, ahol a rendkívül szimpatikus skót válogatott legjobbjaként még a torna all star csapatába is bekerült.

McAllister innentől kezdve nagy kedvencem lett, és még az sem tudott visszariasztani, amikor kiderült, hogy a legtöbb futballistához hasonlóan ilyen grúvi-grúvi-jazzy-funky langyoskodást hallgat. Meggyőződésem, hogy abban az időszakban a világ egyik legjobbja volt a posztján, de mivel nem sztárcsapatban játszott, erre kevesen figyeltünk fel. Ma már meg tudom fogalmazni, hogy leginkább volt az a szimpatikus benne, ahogyan a futball azon elemeiben volt klasszis (pl. pontrúgások), amihez nem feltétlenül tehetség kell, hanem sok munka, ami esetében a veleszületett intelligenciával és nagy szívvel párosult.

Szomorú, hogy mindezek ellenére a nagy többségnek az jut eszébe McAllisterről, ahogyan Uri Geller megdelejezte, ő pedig ki is hagyta a tizenegyest az angolok elleni EB-meccsen 1996-ban. A skót szurkolók sohasem tudták megbocsátani neki, hogy pont az ősi ellenségnek kegyelmezett meg és onnantól kezdve fütyülték szegényt rendesen minden válogatott meccsen, amíg vissza nem vonult. (Azóta ki sem jutott a válogatottjuk sehova…)

Gary Mac-et viszont nem olyan fából faragták, hogy a kudarcok elvették volna a kedvét, hanem folytatta. Már jócskán elmúlt 30, amikor a Coventryben még mindig nagyon nagy király volt, és az egyébként gyakran mellényúló Gérard Houllier egyik legjobb döntését hozva leszerződtette a Liverpoolhoz. McAllister 36 évesen, nagy öregként élete legsikeresebb korszakát élte a vörösöknél, nagy szerepet játszva az „ötkupás” szezonban, és az Alaves elleni emlékezetes UEFA-kupadöntő is az ő szabadrúgását követően dőlt el a Liverpool javára. Rövid idő alatt is bejátszotta magát a Kop legendái közé, és csak sajnálhatják a Mersey partján, hogy nem jóval korábban hozták el.

Pedig ekkor már itt volt a baj: a feleségénél, Denise-nél emlőrákot diagnosztizáltak, aki ráadásul éppen terhes volt, ezért a szülésig a kemoterápiával is várni kellett. Az első támadást még sikerült hárítani, és akkor úgy tűnt, minden jóra fordul: McAllister 2001 végén MBE-kitüntetést kapott, majd elismerések közepett vonult vissza és kezdett edzősködni a Coventrynél. Hamarosan azonban kénytelen volt lemondani, mert Denise állapota rosszabbra fordult, és teljesen felesége ápolásának szentelte az idejét. Három évig sikerült elodázni az elodázhatatlant, végül Denise 2006 tavaszán meghalt.

McAllister a gyászév letelte után sem tért vissza egyből a futball világába, noha időnként felkapták néha a nevét, a Leeds hívásának azonban nem tudott nemet mondani. Hogy edzőként képes lesz-e ugyanazt a klasszist képviselni, mint játékosként, az egyelőre kérdéses, de ez most tulajdonképpen mindegy is. Welcome back, Gary Mac!