A Rúgd és fuss! blogot ezentúl itt folytatjuk, reményeink szerint az eddiginél jóval gyakrabban frissülő tartalommal.

Ebben az évben nem sok öröm jutott az angol futball kedvelőinek, elég csak a válogatott gyászos világbajnoki szereplésére gondolni, arra, hogy legnagyobb sajnálatunkra a Bajnokok Ligájában idén nem került egy angol klubcsapat sem a legjobb négy közé, vagy akár arra, hogy szégyenletes módon végül nem Anglia kapta meg a 2018-as vb rendezési jogát. Azért így is sikerült összeszedni pár mulatságos jelenetet az angol futball elmúlt évéből, amiken mi elég sokat röhögtünk. Következzen tehát egy amolyan szilveszteri különkiadás, amelyben többek között szó lesz profi ökölvívót megszégyenítő jobbhorogról, balul sikerült kézfogásról, erotikus művészi installációról, méregdrága randiról, kellemetlen vallomásról, káromkodó menedzserről, és nem utolsósorban hatalmas női keblekről!

Éppen elég idő telt el az angol válogatott utolsó idei mérkőzése óta (sőt időközben az is kiderült, hogy Anglia nem fog nyolc év múlva vébét rendezni), hogy higgadtan lehessen értékelni a fájdalmas kudarccal végződött nyári világbajnokságot követő félév teljesítményét. Öt meccsből három győzelem, egy döntetlen és egy vereség, ami így elsőre nem is tűnik rossz mérlegnek, főleg, hogy mindezt tíz rúgott és négy kapott gól mellett sikerült elérni. Ha azonban ehhez hozzávesszük azt, hogy egyáltalán nem világos, milyen elképzelésekkel vágott neki Anglia a 2012-es Európa-bajnokság selejtezősorozatának, és nagyon úgy tűnik, hogy magának a szövetségi kapitánynak sincsen több fogalma minderről, akkor már korántsem ennyire bíztató a helyzet.

Régóta mondogatjuk, hogy nem kell feltétlenül a fél brazil válogatottat leigazolni ahhoz, hogy sikeres csapatot építsen valaki a Premier League-ben. Ian Holloway például ha csak egy kicsivel több pénzzel rendelkezne - és most nem olajsejkek millióira kell itt gondolni, hanem egy olyan költségvetésű klubra, mint a Stoke vagy a West Brom -, csodás dolgokat vihetne véghez. Persze a Blackpool idei szereplése is csodaszámba megy (akárcsak a tavalyi) és ebben óriási szerepe van egy olyan csatárnak, akit az elmúlt két évben a Championship kiesőjelöltjei úgy dobáltak minél messzebbre, mint a döglött kutya tetemét szokás.

A balul sikerült világbajnoki szereplést követően Fabio Capello a korábbiakhoz képest bátrabban (bár szerintünk korántsem elég bátran) kezdett tehetséges fiatal játékosokat meghívni az angol keretbe az unalomig megszokott nevek helyett. Capello válogatási elvei azonban nem csak a fiatalokkal kapcsolatosan változtak meg, hanem egyik elődjéhez hasonlóan előszeretettel kezdett meghívót küldeni olyan játékosoknak, akiknek a neve korábban szinte fel sem merült, ha az angol válogatottról volt szó. Így került a válogatott közelébe régi kedvencünk, Bobby Zamora, aki talán még a világbajnokságra is kiutazott volna, ha nem sérül le, vagy a mindenki által gyűlölt Kevin Davies, akinek a beválogatását éppen ezeken az oldalakon üdvözöltük. Úgy tűnik azonban, hogy a sor folytatódik, mivel a holnapi franciák elleni barátságos meccsre készülő angol keretbe számos feltörekvő tehetséges fiatal mellett Capello a fiatalnak nem igazán mondható Jay Bothroydot is meghívta. Bothroyd beválogatása több szempontból is különleges: egyrészt ugye a másodosztályú klubok játékosainak nem nagyon szokás meghívót küldözgetni, másrészt meg ha netán pályára is lépne az eddig remek szezont produkáló csatár, akkor ő lehetne a Cardiff City első angol válogatott labdarúgója.

Na de pályára fog-e lépni egyáltalán, és ha igen, akkor lesz-e folytatása a válogatottbeli karrierjének, vagy ő is a számos "one cap wonder" egyike lesz csak? Bothroyd kapcsán összeszedtük azokat a játékosokat, akik csupán egyszer ölthették magukra a háromoroszlános mezt, egy csapatra való ki is jön belőlük, bár a klasszikus 4-4-2-es felállás nem jött össze, mivel Paul Konchesky és Zat Knight is összeszedte valahogy a második válogatottságát. Íme tehát az egyszeresek válogatottja.

Ismét egy legendás menedzserrel lett szegényebb a szigetországi futball, miután a Man City hatvanas évekbeli nagy sikersorozata mögött álló Malcolm Allison múlt héten súlyos alkoholizmusban és teljes szellemi leépülésben szenvedve kevéssé váratlanul elhunyt. Ki is volt valójában a sokak által még névről sem nagyon ismert Allison: egy a korát messze meghaladó lángelme, aki addig az angol futballban soha nem látott edzésmódszereket vezetett be sikerrel, vagy egy léha nőcsábász, aki a labda meg a síp helyett legszívesebben pezsgőspoharat, szivart vagy éppen egy formás női segget tartott a kezében?

Ennyi idő után reméljük minden olvasónk számára világossá vált, hogy itt a blogon enyhén szólva nem rajongunk az angol futballt elárasztó hisztiző primadonnákért, vagy a  mihaszna import piperkőcökért, viszont az igazi régivágású futballistákat mindennél jobban kedveljük, mégha tőlük aztán nem igazán lehet számítani olyan kunsztokra, hogy például az ellenfél csapatának összes játékosát kicselezve szereznek gólt, de az ilyesmit igazából meg is hagyjuk inkább a latin futball szerelmeseinek. Bizony az ilyesfajta futballista kihalófélben van, csakúgy mint az igazi becsúszó szerelés, ráadásul a közvélemény leginkább lenézi őket, sőt gyakran mindenféle gúnyos megjegyzések céltáblái. Nehéz elhinni, de nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ezt mégsem így gondoljuk, hiszen Fabio Capello a minap behívta a válogatott keretbe az utolsó igazi angol futballistát, a Premier League leggyűlöltebb alakját és messze legalulértékeltebb játékosát, Kevin Daviest!

Újabb rekord fűződik Arsène Wenger nevéhez, mivel elsőként a Bajnokok Ligája történetében csapatát ugyanabból az országból származó külföldi játékosokból álló védelemmel küldte pályára a Braga elleni múlt hét szerdai csoportmeccsen. Egyébként ez bajnokin korábban is előfordult (a 2008/2009-es idényben négy alkalommal is a Sagna-Gallas-Silvestre-Clichy négyes alkotta a hátvédsort), de az ilyesmi az embernek szinte már fel sem tűnik, mondjuk olykor azt is nehéz megmondani, hogy egyáltalán francia játékosról van szó, vagy éppenséggel olyanról, aki az egykori francia gyarmatokról jön. És, hogy mivel magyarázza a jelenséget maga a Hetvenéves Vénasszony? Hát azzal, hogy jobban ismeri őket, lévén ő maga is francia, meg hát ugye könnyebben is szót ért velük. Dolgozott azonban már Wenger keze alatt színtiszta angol védelem is, és még ott sem voltak nagyon gondjai azzal, hogy megértesse magát, pedig velük kapcsolatban nyilván nem csak a nyelvi nehézségekkel kellett megküzdenie. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy akár teljesen máshogy is alakulhatott volna a francia menedzser londoni karrierje, ha nem az angol klubfutball történetének egyik legjobb védelmét örökli meg elődeitől.

Reméljük, sokan olvasták a beharangozónkat a Championship idei szezonjáról, ugyanis ma este a szavunkon lehet fogni bennünket: 20h30-tól élőben Doncaster Rovers-Leeds United mérkőzés a Sport1-en, és ugye mondani sem kell már, hogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője ismét ott lesz a stúdióban, hogy elmondja, mi is várható két kedvenc csapata találkozóján. Valóban a Donny lesz az idei szezon Blackpoolja? Meglövi-e első idei akciógólját a rekordigazolás, Billy Sharp? Esélyes lehet a feljutásra az egykor szebb napokat látott Leeds? Fel tudja-e rázni csapatát a keddi öt kapott gól után Simon Grayson? Ma este többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk!

A Rúgd és fuss! kitartói olvasói (sőt már a tévénézők is!) tudják, hogy az angol másodosztály küzdelmeit kitüntetett figyelemmel követjük itt a blogon, úgyhogy szokásunkhoz híven ismét elkészítettük szezonelőzetesünket, amelyből megtudható, nagyjából mire is lehet számítani a Championship idei szezonjában. Az már első ránézésre is megállapítható, hogy a huszonnégy csapatos mezőny rettentően tömör: igazából nincs egy klub sem, amelyik lényegesen erősebbnek tűnne a többinél, így idén még a szokásosnál is nagyobb küzdelemre lehet majd számítani. Az meg már csak hab a tortán, hogy az Egyesült Királyság egyik legbunkóbb, de egyben legelsöprőbb tehetségű támadója a bajnoki cím esélyeséhez szerződött, vagy hogy a brit kulturális élet egyik legszellemesebb alakja igazgatósági tag lett egy frissen feljutott klubnál!

Lassan eljutunk oda, hogy már nemcsak a Championshipben küzdenek egymással a Premier League egykori hősei, hanem már a harmadosztályban is rendszeresen több nagy múltú klub gyűlik össze. Hiába nincs már itt a Leeds, a Norwich és a Millwall, idén is van Southampton, Sheffield Wednesday és a Charlton, és arról, hogy ne a nagynevű csapatok sétagaloppjáról szóljon az idény, olyan ambíciózus és jól eleresztett klubok gondoskodnak, mint a Huddersfield és a Peterborough. Éppen ezért nagyon izgalmasnak ígérkezik ez az évad is, könnyen lehet, hogy a tavalyihoz hasonlóan a mostaniban is csak az utolsó fordulóban dőlnek el a fontos kérdések. És ami még ennél is fontosabb, idén sincs lefutva semmi, nagyjából erre a ligára is igaz az, ami a Championshipre: bárki nyerhet bárki ellen, és minden előfordulhat, sőt, akár még annak az ellenkezője is.

Első ránézésre még úgy is tűnhet, hogy Fabio Capello angol szövetségi kapitány bátran mert hozzányúlni a fiatalokhoz a magyar válogatott ellen készülő keret összeállításakor, de ne tévesszen meg senkit Kieran Gibbs, Jack Wilshere, vagy akár Adam Johnson beválogatása, egyelőre semmi sem látszik megváltozni.

Még időnk sem volt megírni a szokásos szezonelőzetesünket, a Championship 2010-11-es idénye máris kezdetét veszi ma este egy izgalmas Norwich City-Watford összecsapással! A Rúgd és fuss! lelkes olvasói azonban nem maradnak le semmiről, mivel a blog egyik szerzője a mérkőzést ma este 20h30-tól élőben közvetítő sportcsatorna (Sport1) stúdiójában fogja jól megmondani a véleményét!

Hát most mégis mit lehet mondani? Anglia súlyos vereséget szenvedett, tönkreverték, szétzúzták, hazazavarták a németek, és ugyan most mindenki Lampard meg nem adott szabályos góljáról beszél még egy-két napig, de aztán már csak az fog megmaradni a köztudatban, hogy Németország 4-1-re legyőzte Angliát a vébé nyolcaddöntőjében.

Soha még angol csapat nem szenvedett ilyen súlyos vereséget világbajnokságon, pedig a játékosanyagot tekintve nem ez volt a leggyengébb angol keret a vébék történetében. Mégis a négy évvel ezelőttihez hasonlóan most is úgy kell elhagynia a tornát, hogy egyetlen jó meccset sem játszott, és igazából nem is hiányzik senkinek – azzal a különbséggel, hogy négy éve veretlenül esett ki a csapat a negyeddöntőben, miután könnyedén továbbjutott a csoportból, de most még ez az elégtétel sem adatott meg.

Nézzük a lényeget: Anglia legyőzte Szlovéniát és bejutott a nyolcaddöntőbe. Ez jó hír, függetlenül attól, hogy az USA a másik meccsen a várakozásoknak megfelelően legyőzte Algériát – tökmindegy, hogy az utolsó percben lőtt góllal, lássuk be, ez volt a reális eredmény. Anglia pedig egy olyan meccsen szórakozta el a csoportelsőséget, ahol a látottak alapján gólokkal kellett volna nyernie.

Az angol válogatott eddig két meccsen van túl a világbajnokságon és egyiken sem tudta még akár percekre sem megközelíteni azt a játékot, amit a selejtezőkön látottak alapján feltételeztünk, és gyakorlatilag egyetlen játékos sem nyújtotta azt a teljesítményt, amire joggal számítottunk (mondjuk mi sokakkal ellentétben azt gondoljuk, hogy az USA ellen néhol egyáltalán nem volt katasztrofális a csapat teljesítménye). Anélkül, hogy elhibázott taktikáról, középszerű egyéni képességekről és esetleges személycserékről bonyolódnánk teljesen felesleges fejtegetésekbe, mi a bajok fő okát leginkább abban látjuk, hogy ez a csapat a legkevésbé sem csillogtatja azokat az erényeket, amelyek a mindenkori angol válogatottat rokonszenvessé tették. Nos mik is lennének ezek az erények?

Nyerhető meccsen szórt el szombaton két pontot az angol válogatott, ami még nem tragédia, csak most már a maradék két csoportmérkőzést muszáj megnyerni, szűkült a mozgástér. Voltak bíztató percek, de az összkép éppoly hervasztó volt, mint a vb előtti felkészülési meccseken. Egyértelmű: ezzel a játékkal 2010-ben sehova nem lehet jutni a világfutballban. Hiába jók az egyéni képességek, hiába szép fehér a mez, hiába jó az edző, A LABDÁT ENNÉL SZÁZSZOR JOBBAN MEG KÉNE BECSÜLNI.

A napjainkban oly divatos ún. posszessziós (vagyis a labdatartáson alapuló) futball biztosan nem az egyetlen út a boldogsághoz (amint azt az Inter BL-győzelme szépen illusztrálta), de ennyire esetlegesen és labdabizonytalanul nem lehet játszani. Az angol válogatott nem tudja, ebből következően nem is meri megtartani a labdát a középpályán, a hosszan és félhosszan előrelövöldözött passzok pedig valójában nem passzok, hiszen nem emberhez mennek. Az elöl levő játékosok ereje, és ami talán még fontosabb, az ideje azzal megy el, hogy a pálya középső harmadában párharcolnak a labdáért, márpedig azt egy ilyen stramm, tudatos csapattól, mint az amerikai, igazán nem lehet elvárni, hogy készségesen lepattanjanak az ellenfélről. Nem is pattantak.

Az 1-1 teljesen igazságos eredmény, függetlenül attól, hogy Dempsey egyenlítő góljához Green kozmikus bénázása is kellett. Angliának volt a gól mellett egy óriási helyzete, de olyanja volt az amerikaiaknak is. Lássuk, kinek mi köze volt hozzá:

Green: Ennél durvább csak az lett volna, ha egy kirúgásnál kimegy az ötösön túlra, megfordul és bebikázza a labdát a saját kapujába. Az úgynevezett nagy védésénél is óriási mázli kellett, hogy a kapufára, onnan meg kifelé pattanjon a labda. Elment rajta két pont (ez akkor is igaz, ha a szépen dekorált támadószekcióból nyilván egy gólnál többnek kellett volna kijönni). Osztályzata: 1

Johnson: Nem oly rég még a hideg rázta az embert, ha hozzá került a labda, most kifejezetten az volt a reményteli, amikor ő csinált valamit. Hátul megbízható volt, elöl a nagyon kevés kreatív ember egyike - ami persze a többiek kritikája is. 6,5

Az már egyaltalán nem újdonság, hogy az angol futball szereplői általában, és mind közül legfőképpen a szövetség illetékesei rendszeresen a legnagyobb bénaságokat képesek elkövetni (elég csak Sexy Sven különböző sejkekkel való ál-alkudozására, Steve McClaren kapitányi kinevezésére, a kapitányi karszalagért folytatott bugyuta versengésre, a Nagy Szexbotrányra, a lehallgatási ügyre, vagy éppen Lord Triesman legutóbbi gaffjára gondolni), de a mai majomcirkusz minden képzeletet felülmúlt. Az előzetes elképzelések szerint Fabio Capello ma hirdette volna ki hivatalosan a világbajnokságra utazó 23 fős keretét miután azzal a hét játékossal, akik nem tagjai az utazó keretnek személyesen közli a döntését. Itt azonban egy kis hiba csúszott a számításba, mivel az egyik kimaradó játékost sehogysem tudta elérni telefonon (vajon ki lehetett az és mit csinálhatott?), így nagyjából az átigazolási szezon utolsó óráira emlékeztető találgatás vette kezdetét, sőt egyes újságírók az információikat szinte azonnal közzétették twitter-oldalaikon, amiket az ember vagy elhitt vagy nem, amíg helyi idő szerint délután négy órakor ki nem derült a végleges névsor.

Ennek a blognak az indulása óta, tehát több mint két éve tervezzük, hogy a helyszínen tekintsen meg a Rúgd és fuss! négy szerzője egy angol meccset, lehetőleg szívügyünk, a Championship találkozói közül. És ha már Championship, annak is a legfontosabb meccsét, ami ugyan nem döntő, hanem csak a harmadik feljutó csapat kilétéről dönt, de akkor is ez koronázza meg a másodosztály szezonját. Nos, ez idén sikerült, köszönhetően ritkán publikáló csendestársunknak, Gazzának, aki munkakapcsolatait latba vetve szerzett négy belépőt is a Wembleybe, a Blackpool-Cardiff City play-off döntőre. Ott voltunk tehát mind a négyen, a már említett Gazza mellett Dr. Kaukusz R. Patrik, Brúking és jómagam.

Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

Fabio Capello értelmes kérdéseket tett fel az Anglia-Egyiptom meccsen, de részben értelmezhetetlen, részben direkt ijesztő válaszokat kapott, továbbá néhány olyat, amiből baj lehet, ha komolyan veszi. A győzelem megvolt, de az este legfeljebb abban a tekintetben volt megnyugtató a jövőre nézve, hogy tényleg, az új piros (elvben idegenbeli) mez baromi jól néz ki.

Majdnem két évvel ezelőtt, Capello kapitánysága kezdetén siránkoztunk itt az amerikaiak elleni győzelem után, de a továbbiak nem úgy alakultak, ahogyan az a mérkőzés előrevetítette: Capello talált egy játékot és egy csapatot, az angol válogatott pedig rég nem látott, élvezetes magabiztossággal nyerte meg selejtezőcsoportját. Aztán viszont jött néhány sérülés és néhány ún. magánéleti probléma, és a szerda esti Wembley-meccs ijesztően hasonlóra sikerült, mint a 2008. májusi. Játékosonként értékelünk.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

Lassan a célegyenesbe fordul a Premiership, és a bajnoki címért meg a negyedik helyért történő versenyfutással legalábbis egyenrangú izgalmakat biztosít a kiesés ellen folytatott küzdelem, ami szokás szerint nyílt, és legalább a fél liga érintve lehet még benne. A Rúgd és fuss! most megpróbált kidolgozni egy objektív osztályozási szisztémát, amellyel könnyedén megállapíthatjuk, mely csapatokra van és melyekre nincs szükség a ligában. Lássuk!

Öt szempontot vettünk figyelembe, amelyek – figyelem! – szerintünk fontosak, és egytől ötig osztályoztuk mindegyiket a kiesésnél potenciálisan érintett tíz csapat esetében.