Sokáig tartott, amíg végre be mertem magamnak is vallani, hogy szeretem Lee Bowyert. Lee Bowyert ugyanis nem szabad szeretni: ha van az angol fociban Antikrisztus, akkor simán lehetne ő az, még úgy is, ha az utóbbi időben egy-ketten megelőzték már ebben a rangsorban.

Mit tudunk hát Lee Bowyerről? Nos, a teljesség igénye nélkül: rasszista, erőszakos, veszélyes, bunkó, idegbeteg, drogos, brutális, gonosz, patkányarcú, pénzéhes rohadék, akinek nincs és nem is lehet helye a 21. század PC Angliájában. Bowyer olyan szinten intrikus figura, hogy gyakran még a saját csapata szurkolói is utálják, ami már csak azért is nonszensz, mert Bow igenis jó futballista, még úgy is, hogy távolról sem futotta be azt a karriert, ami még Leedsben kinézett neki.
 

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik még tudjuk, mi a jó fociban. Aki ugyanis azt hiszi, hogy a futball a szép cselektől, látványos kényszerítőktől vagy a baszott nagy szabadrúgásgóloktól lehet csak jó, hát az nagyon el van tévedve. Meg az is, aki szerint „a játék szellemével össze nem férő” erőszakos cselekedetek teszik tönkre a labdarúgást. Ezek az emberek azon sopánkodnak, hogy vajon milyen példát mutatnak ezek az emberek a fiataloknak, de könyörgöm, akit egy Joey Barton-féle pároslábas becsúszás képes rossz irányba befolyásolni, az jó eséllyel amúgy is egy sittes proli, akinek tökmindegy.

A futball elsődleges funkciója a szórakoztatás. És ki az az idióta, aki szerint Bowyer és Kieron Dyer emlékezetes bunyója nem volt vicces? Ki az a szellemtelen tök, aki nem röhögte szét magát azon, hogy Craig Bellamy golfütővel támadt rá Riisére, mert az nem akart karaokézni? Ki az a szomorú barom, aki egy pillanatra sem tudott elmosolyodni azon, amikor John Hartson tökrészegen fizetés helyett a csupasz seggét mutogatta egy taxisofőrnek?

A fentiek kivétel nélkül tökéletes filmjelenetek lehetnének, viszont ebből a mai „Baby Bentley” generációból ki az, akit el tudnánk képzelni egyéb szerepben is az unatkozó, elkényeztetett és ostoba milliomosén kívül? Hát, nincsenek sokan. Szomorú, de ennek az eredetileg munkásosztálybeli sportnak a jelenlegi főszereplőinek már szinte semmi köze nincs a játék normális közegéhez. Ki az a mai élvonalbeli brit futballista, aki még főszerepet játszhatna egy Green Street Hooligans vagy Football Factory jellegű filmben? Úgy van: Lee Bowyer! Erről beszélek.

Ő a real deal, ez nem vitás. Bellamy valójában csak egy kivételesen arrogáns bunkó, Barton pedig egy Begbie-féle pszichopata, akik mindketten jó karakterszereplők lennének, de egyikük sem olyan összetett személyiség, mint Bowyer, aki az East Enden nőtt föl, azon belül is egy pakisztániak által sűrűn lakott prolikörnyéken. Még tinédzser Charlton-játékosként lebukott egy kannabiszteszten, aztán nem sokkal később rendőrségi ügye akadt, amikor két barátjával randalírozott egy McDonald’sban, ahol állítólag azt is kiabálta, hogy „engem ne szolgáljon ki egy kibaszott paki!”. Bowyert pénzbüntetésre ítélték, de a rasszista indítékot nem tudták rábizonyítani – talán azért sem, mert az egyik tettestársát úgy hívták, hogy Ben Bonnici, a másikat pedig úgy, hogy John Nwikpo, aki mellesleg nigériai.

Aztán jött az emlékezetes Sarfraz Najeib-eset 2000 januárjában, melyben Bowyert Jonathan Woodgate-tel együtt vádolták meg egy ázsiai diák félholtra verésével. A per idején verte végig a Leeds United fél Európát, Bowyer pedig élete formájában futballozott, de akkorra már ő lett az első számú közellenség (hozzájárult ehhez egy karakterisztikusan csúnya taposás is egy Valencia-játékos ellen). Hiába mentették fel a per végén (ellentétben Woodgate-tel), Bowyer örökre megmaradt rasszista bűnözőnek a közvélemény szemében, és ekkor még azt is felhozták ellene, hogy az első barátnőjével azért szakított, mert kiderült, hogy az anyja félig indiai, Bow pedig nem akart „barna kisbabát”.

Ehhez jött hozzá, hogy Leedsben nem hosszabbította meg a szerződését, és végül szinte ingyen passzolták el a West Hamhez, pedig 2002 nyarán a Liverpool vitte volna, de állítólag azért nem jött létre az üzlet, mert túl sokat kért. Ezután Bowyer eltűnt a bűnügyi rovatból, és egészen sokáig kellett várni az újabb alakításra: ez volt az, amikor 2005 tavaszán a pályán, meccs közben verekedett össze csapattársával, Kieron Dyerrel, már a Newcastle játékosaként, minden idők egyik legszórakoztatóbb futballjelenetét produkálva.

 

Azóta ugyan nem csinált semmi kirívó primitívséget, de minden meccsen ugyanazt az agresszív hörcsög-figurát hozza – de hát mi mást is tehetne, amikor ő Lee Bowyer, nem igaz? És ez nekünk nagyon is jó. Nemcsak azért, mert intrikusokra mindig szükség van, hanem mert Bowyer minden köcsögsége mellett mégiscsak olyan, amit a bullterrierről írtak a Búvár zsebkönyvek Kutyák című kötetében: „haláláig harcoló fajta”. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha a borzalmas emlékű 2006-os vb-n mondjuk Bowyer játszik Frank Lampard helyén, nem botorkált volna olyan lélektelenül, mint tette azt Fat Frank.

Amióta a futballt Angliában foglyul ejtette a középosztály, azóta egy idealizált, hamis képet próbálnak ránk erőltetni, pedig hát inkább lesz egy átlagos brit tinédzserből Bowyer, sem mint Beckham. Az erőszak és a verekedés kultusza tetszik, nem tetszik, hozzátartozik a brit néplélekhez, évszázados beidegződéseket szerencsére nem lehet csak úgy kiirtani. „Thuggery is something the English do” – vélekedik erről a BBC népszerű újságírója, Jeremy Paxman. „A harcra és a részegeskedésre úgy tekintenek, mint amely alanyi jogon megilleti őket. Így fejezik ki az identitásukat” – írja másutt ugyanő a honfitársairól. És ezek után hadd ne kelljen magyarázni, miért is vagyunk sokan, akik Cristiano Ronaldo vagy El-Hadji Diouf gerinctelen szemétkedéseit sokkal károsabbnak és megvetendőbbnek tartjuk egy Bowyer-féle ámokfutásnál.

Ettől még mi is ugyanúgy félnénk, ha egyszer belénk kötne néhány részeg brit bunkó, és csak titkon szeretnénk olyanok lenni, mint Lee Bowyer, aki bezzeg tutira lecsapná a sörösüveg nyakát, ha kellően felhergelik, és nekiugrana a többszörös túlerőnek is. És ebben az egészben az a legjobb, hogy egybehangzó vélemények szerint Bowyer egyébként csendes, magának való és halkszavú fiú, aki a foci mellett nagyon szereti a kutyáit is, sőt, egyszer láttam vele egy tévéműsort, amiben a horgászat iránti szenvedélyéről vallott, és kifejezetten kedves fickónak tűnt. Mint ahogyan itt is az. Hát lehet ezt az embert nem szeretni?