A Premiership-klubok menedzserei idén nyáron vakációjukat Svejcausztriában töltötték, azzal a feltett szándékkal, hogy újabb orosz, török, holland, spanyol, esetleg osztrák, vagy német tehetséget csábítsanak át a Csatornán túlra, az angol futball rajongóinak nem kis rettegést, az Immigration Office munkatársainak pedig nem kevés papírmunkát okozva. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy az éppen egy hete befejeződött Közép-Kelet-Európa-Bajnokság küzdelmei során nem láttunk rokonszenves produkciókat, de azt azért szögezzük le gyorsan, hogy nem kell mindenkinek az angol bajnokságban játszania.

Annál is inkább, mivel van egy nagy csomó fiatal brit játékos, akik a Premiership klubjait elárasztó középszerű mihaszna külföldiek miatt a Championship klubjaiban szerepelnek, és egy normális világban szinte kivétel nélkül mind élvonalbeli klubok szerelésében futnának ki hétről-hétre a pályára. A Championshipből azonban még így is minden évben kikerülnek egy páran, akik azonnal (vagy bizonyos esetekben sajnos nem annyira azonnal) a Premiership meghatározó játékosaivá válnak. Elég csak a közelmúltból Joleon Lescott, Andy Johnson, Steve Sidwell, Phil Jagielka, David Nugent, vagy akár Gareth Bale nevét említeni.

Újabb összeállításunkban a Championship tavalyi idényéből mutatunk be öt reményteli fiatalt (közülük a legidősebb is csak 22 éves), akik nagy valószínűség szerint a lassan beinduló transfer window legkapósabb nevei lesznek. Persze nem árulunk el nagy titkot azzal, ha megsúgjuk, hogy ezeknek a játékosoknak az esetleges leigazolása kizárólag olyan kluboknál fog felmerülni, amelyek menedzserei számára nem az az elsődleges szempont, hogy harmadrangú világválogatottat harácsoljanak össze, hogy a megszerezni kívánt játékosai spanyol anyanyelvűek legyenek, vagy, hogy a volt francia gyarmatokról származzanak.

1. Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton Wanderers)
Ilyen névvel az ember P. G. Wodehouse regényeinek lapjain találkozik, vagy legalábbis azt gondolja, hogy az angol királyi család egy távoli rokonát takarja, aki Prince Harry-vel egy-egy húzosabb bulija után hetente egyszer tutira a brit bulvárlapok címoldalára kerül. Ebanks-Blake-nek azonban ez eddig még csak egyszer sikerült, amikor Plymouthban egy szórakozóhelyen széttört egy üveget a beengedőember fején (most derült ki, hogy a támadóeszköz csak a barátnője retikülje (!) volt). A cambridge-i születésű Ebanks-Blake már korán a Manchester United akadémiájára került, ahol a tartalékcsapatban csatártársával, Giuseppe Rossival együtt rúgdosva a gólokat hamar felhívták magukra Sir Alex figyelmét. Az olasszal ellentétben azonban Ebanks-Blake csak két alkalommal került be az első csapatba, mindkettő mérkőzés ligakupa találkozó volt, ráadásul a kettő között egy év telt el. Miután felépült lábtöréséből (ami szintén nem a legjobbkor jött), SEB a Man Utd fiókcsapatához, a Royal Antwerphez került kölcsönbe, ahol kilenc meccsen lőtt négy góljával szerezte vissza az önbizalmát. Karrierjének igazi megmentője azonban nem a belgiumi kirándulás, hanem a Plymouth akkori menedzsere, Ian Holloway volt, aki Alex Fergusont egy trükkel megvezetve (miután egy általa megszerezni nem kívánt játékosra kezdett el licitálni, amit Ferguson hamar elutasított, bedobta Ebanks-Blake nevét, akit viszont már egyébként a szintén nagy ravaszdi hírében álló Sir Alex nem akart visszautasítani Holloway-jel való jó kapcsolatára tekintettel) potom 200 ezer fontért szerezte meg a tömzsi csatárt. Az első szezonjában egyből tíz gólt szerzett nem kismértékben hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a Zarándokokból stabil középcsapat váljon. A Plymouthnál töltött második szezonjában ott folytatta, ahol az előzőt abbahagyta: januárra már 11 gólnál járt. A helyzet azonban Holloway távozásával hirtelen megváltozott, így több meghatározó játékossal együtt Ebanks-Blake is távozott a devoni csapattól. Bár a Wolves menedzsere, Mick McCarthy által az érte fizetett 1,5 millió fontra azért felhúztuk a szemöldökünket, annál is inkább, mivel ez azt jelentette, hogy egy másik nagy kedvencünknek, Freddy Eastwoodnak gyakorlatilag kicsengettek a Farkasoknál. Az idény első felében szerzett 11 gólját SEB a Wolves aranysárga mezében további 12 találattal (köztük a Charlton ellen szerzett gyönyörű góllal) fejelte meg, amivel meg is szerezte a Championship gólkirályi címét. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a Farkasok legalább a rájátszásig eljussanak. Ebanks-Blake az a fajta klasszikus csatár, aki minden helyzetből, mindkét lábbal tökéletesen rúg kapura, aki tud nagy gólokat, de nagyon fontos kicsiket is szerezni, egyedül talán a fejjátékán lenne némi javítani való, bár termete miatt úgysem ez lenne a legnagyobb erőssége.

2. Owen Garvan (Ipswich Town)
A még mindig csak húszéves ír középpályásnak bár messze nem a tavalyi volt a legjobb idénye, egy ilyen összeállításból semmiféleképpen sem maradhat ki. Az igazi futballfamíliából származó Garvan (különböző nagybátyai és nagyapja is ír válogatottak voltak, apja pedig a kölyökcsapatnál még edzője is volt) Írországban nevelkedett a dublini Home Farm csapatánál, ahol az ír labdarúgás nagyjai közül többen is (például Liam Brady és Ronnie Whelan) a pályafutásukat kezdték. Miután csapatával három éven keresztül veretlen maradt, Garvanért és csapattársaiért nagy klubok álltak sorba. Az ír fiúk álmainak netovábbját jelentő Celtic, valamint a történelmi Fulham és Nottingham Forest ajánlata helyett azonban Garv bölcsen az utánpótlásneveléséről nem kevésbé híres (a kelet-angliai klub nevelte ki Kieron Dyert és Darren Bentet is) Ipswich Townt választotta. Garvan 2004 novemberében csatlakozott a Traktoros Fiúkhoz, ahol nem kis megtiszteltetésként az ificsapat 10-es számú mezét is megkaphatta. Garvan meghálálta a bizalmat és a csapatot (amelynek többek között Danny Haynes, Liam Trotter és a szintén a Home Farmtól igazolt kapus, Shane Supple is tagja volt) egészen az FA Youth Cup döntőjéig vezette. A kétmeccses döntőben a Theo Walcott-tal, Gareth Bale-lel, Nathan Dyerrel és Adam Lallanával felálló Southampton ellen hódították el a kupát hosszabbítás után, de Garvan a második meccsen nem léphetett pályára, mivel vírusfertőzéssel kórházba szállították. Az Ipswich akkori menedzsere, Joe Royle azonban nem tétovázott sokat és a következő idényben már a kezdőbe állította a 17 esztendős középpályást, akinek remek játéka gyakorlatilag az egyedüli pozitívumát jelentette a gyatra szezonnak, amelyet a Traktoros Fiúk végül a 15. helyen zártak. Az egyesek által az ír Steven Gerrardnak tartott Garvan azóta szinte kirobbanthatatlan az Ipswich kezdőjéből, bár az első szezon remeklését nem sikerült megismételnie. Garv így is a Traktoros Fiúk támadójátékának motorja, egy igazi régivágású ballábas középpályás, akihez fogható Liam Brady és Kevin Sheedy óta nem fordult meg az ír válogatottban. Miután Garvan az ír U21-es válogatottban rendszeresen szerepelt, a nagyválogatottban való bemutatkozására sem kell majd valószínüleg sokat várni: az új szövetségi kapitány, Giovanni Trapattoni májusban már behívta a Szerbia ellen készülő keretbe. Azt tippeljük, hogy Garvan a jövő szezon sztárja lesz az egyértelműen a feljutásért harcba induló Ipswich karmestereként, hacsak az utána már régóta koslató David Moyes meg nem tudja szerezni. Ez viszont nem lesz egyszerű, hiszen Garvan, mint minden rendes ír ember a Liverpool F.C. szurkolója.

3. Andy Keogh (Wolverhampton Wanderers)
Ha nincs a Keogh-Sharp csatárkettős, akkor nem valószínű, hogy közelebbi ismeretségbe kerültünk volna a Vassal, azaz a Scunthorpe Uniteddel. Ugyanis a tinédzser csatárkettős 2005 és 2007 között több mint hetven gólt szerzett a Vas mezében, ezzel 45 év után először a másodosztályba juttatva az észak-kelet angliai klubot. A gólok többségét ugyan Billy Sharp szerezte, de sohasem lett volna egymás után kétszer is a League One gólkirálya, ha mellette nem egy cingár szőke ír fiatalember, bizonyos Andy Keogh szaladgált volna. A dublini születésű Keogh angliai pályafutását a Leedsnél kezdte James Milner és Scott Carson társaságában, azonban az előbbiekkel ellentétben már korán lemondtak róla Yorkshire-ben: így került először kölcsönbe a Scunthorpe-hoz, majd a Prestonhoz távozott David Nugent pótlására a Bury-hez. A Scunthorpe akkori menedzsere, Brian Laws azonban nem vacakolt és aprópénzért leigazolta a sokak által alulértékelt csatárt 2005 januárjában. Keogh igazi kivirágzása azonban egy félévvel később jött el, amikor a Sheffield Unitedtől eltanácsolt Billy Sharp is megérkezett a klubhoz és létrejött az utóbbi idők utolsó igazi, klasszikus értelemben vett csatárkettőse. Keogh és Sharp azonban a Shearer-Sutton ékpárral ellentétben nemcsak a pályán, hanem azon kívül is remekül kijöttek egymással. A csoda azonban csupán másfél évig tartott, amikoris Andy Keogh a téli átigazolási szezonban elfogadta a Wolves és honfitársa, Mick McCarthy ajánlatát, otthagyva a Vast története egyik legnagyobb sikerének a küszöbén. Keogh rögtön nyomott hagyott a Farkasok támadójátékán, akik tavaszi menetelésükkel szinte a semmiből jutottak be a rájátszásba (ahol hiába szerzett gólt és játszott remekül Keogh, elvéreztek ősi riválisukkal, a West Brommal szemben). Keogh mellől azonban sokáig hiányzott a Wolvesnál egy igazi befejező csatár, aki Sylvan Ebanks-Blake személyében a tavalyi szezon felénél meg is érkezett, de ahhoz úgy látszik már túl későn, hogy a Farkasok idén is a rájátszásig jussanak. Amíg Billy Sharp első évét a Sheffield Unitedhez visszaszerződve jobbára a padon töltötte, addig Keogh karrierjében nem okozott különösebb megtorpanást a váltás. Az is igaz persze, hogy Andy Keogh sokkal inkább komplett játékos: gyors, remekül cselez, pazar labdákkal hozza kihagyhatatlan helyzetbe csatártársát, és ha kell, maga is szerez gólt, de akkor viszont kizárólag látványosat. Keogh úgy tűnik, hogy megtalálta a maga új Billy Sharpját, de vajon Billy Sharp is megtalálja-e majd a maga új Andy Keoghját?

4. Joe Ledley (Cardiff City)
Még nem töltötte be a huszonkettőt, de már majdnem 160 liga találkozón öltötte magára a Cardiff City szerelését és 22 alkalommal szerepelt Wales válogatottjában. Ebből a közepesen jó megfigyelő legalább három (plusz egy) következtetést tud levonni Joe Ledley-ről: walesi, korán kezdte felnőtt pályafutását, nem az a vándormadár típus és valószínűleg nem lehet rossz játékos. Ledley kilenc évesen ballagott le először a Ninian Parkba, ahol a szamárlétrát végigjárva nem egészen nyolc év alatt jutott el a felnőttcsapatig. Ez többek között azt is jelentette, hogy inasként az első csapat egyik játékosának a cipőit pucolhatta. Ledley esetében ez a játékos a csapat akkori csapatkapitánya, az ír Graham Kavanagh volt. A vicces az egészben az, hogy Ledley nem merte abbahagyni a cipőpucolást még akkor sem, amikor 17 évesen már helyet követelt magának a Cardiff kezdőcsapatában (állítólag Kavanagh az ifjú csapattárs kitartását extra karácsonyi pénzjutalommal hálálta meg). Az őrületnek végül az vetett véget, hogy Kavanagh idényközben a Wiganhez szerződött. A második meccsén már gólt is szerző Ledley időközben kihagyhatatlaná vált a Cardiff kezdőjéből és majdnem napra pontosan egy évvel első bajnoki meccsét követően, 2006 októberében a walesi válogatottban is pályára léphetett. Ledley amolyan igazi box-to-box fedezet, akinek a játéka minden felesleges elemet nélkülöz, viszont igazi csapatjátékos. Egyes kritikusai pont ezt róják fel Ledley-nek: a játéka kiszámítható és unalmas, és azon felül, hogy nagyon fiatalon robbant be a Cardiff és a walesi válogatott kezdőjébe, nem mondható igazán kiemelkedő játékosnak. A 2007-2008-as szezon első felében beigazolódni látszottak a kritikák: a Cardiff mélyrepülésbe kezdett, Ledley pedig formán kívül volt, ha egyáltalán nem volt sérült. Novemberre már olyan súlyossá vált a helyzet, hogy Dave Jones menedzser menesztéséről szóltak a hírek. A klubvezetés azonban meglepően türelmes maradt, ami meg is hozta a gyümölcsét, hiszen január végén a Cardiff már majdnem az osztályozós helyek egyikén tanyázott. A nagy menetelés hőse ugye mondanunk sem kell, természetesen Joe Ledley volt! Ezzel párhuzamosan a Cardiff nyomult előre az FA kupában is, ahol a Wolves és a Middlesbrough legyőzése után egészen az elődöntőig jutottak, ahol az ügyeletes óriásölő Barnsley-t Ledley pazar kapásgóljával küldték haza a Wembley-ből (Ledley-nek egyébként szokása a Barnsley ellen nagy gólokat rúgni, a 2006-2007-es szezon góljának választott találatát is épp ellenük szerezte). Bár végül a kupagyőzelem elmaradt, ez sem akadályoz meg bizonyos menedzsereket abban, hogy folyamatosan Ledley körül sündörögjenek. Az viszont már most nagy magabiztosággal kijelenthető, hogy nem lesz könnyű elcsábítani szeretett nevelőegyesületétől, mivel télen a Wolves hívását ő maga, míg az Everton 3,5 millió fontos ajánlatát pedig a klub utasította vissza.

5. Wayne Hennessey (Wolverhampton Wanderers)
Az egy apró walesi szigetecskén született Hennessey-re a Manchester City megfigyelői bukkantak rá és csábították el, a kapus azonban rövid idő alatt a City akadémiáját a Wolveséra cserélte. A Farkasoknál azonban legfeljebb a második számú kapus lehetett az U21-es angol válogatott Matt Murray mögött, így saját kérésére a League Two-ban vitézkedő Stockport Countyhoz került kölcsönbe. Hennessey rögtön az első meccsén lehúzta a rólót, amit még nyolc kapott gól nélkül és győzelemmel (!) befejezett mérkőzés követett. A Stockport ezzel a sorozattal nemcsak saját két korábbi klubrekordját múlta felül, hanem új Football League-rekordot is felállított, egy 119 éves csúcsot adva át ezzel a múltnak. A hálóját 810 percen keresztül őrző Wayne Hennessey-t pedig méltán választották a hónap legjobb League Two játékosának. A walesi korosztályos válogatottakat végigjáró Hennessey pályafutásának egy másik csúcsa az volt, amikor a walesi U19-es válogatott törökök elleni meccsén 40 yardról vágott be egy szabadrúgást a hálóba az utolsó percekben (a szabadrúgást egyébként a szövetségi edző, szintén kiváló kapus, Neville Southall utasítására vállalta el). Mindezekkel együtt azonban Hennessey karrierje igazából mégis akkor kezdődött el, amikor a Farkasok elsőszámú kapusa Matt Murray a 2006-2007-es idény legfontosabb mérkőzésének, a West Brom elleni play-off elődöntő odavágójának előestéjén vállsérülést szenvedett, így Hennessey ugrott be a helyére, sőt remek teljesítménye és Murray további sérülései miatt azóta is ottragadt. Sőt a tavalyi idényben a Farkasok legmegbízhatóbb tagja volt, akinek kevés kivétellel szinte csak jó meccsei akadtak, így például a Hawthornsban, ahol a tizenegyest nem túl gyakran rontó Gera Zoltán büntetőjét tornászta ki a jobb alsóból a 84. percben, gól nélküli döntetlenre mentve ezzel a Fekete Ország-derbit. Hennessey első teljes Championship-idénye végén bekerült az év válogatottjába is, amely egy évvel korábban éppen a sorozatos sérüléseivel Hennessey-nek utat nyitó Matt Murray nevével kezdődött. A hagyományoktól eltérően szégyenszemre kapusínségtől szenvedő brit futball egyik legtündöklőbb kapustehetsége az augusztusban kezdődő új idényt várhatóan már valamelyik Premiership-klubnál kezdi majd meg (állítólag a Hetvenéves Vénasszony is szemet vetett Hennessey-re), bár valószínűleg ehhez a fiatal brit játékosokból álló csapatát tovább erősítgető Mick McCarthynak is lesz egy-két szava.