A futballszurkolók élete normális esetben is tele van frusztrációval, be nem teljesült álmokkal, mi-lett-volna-ha kezdetű kérdésekkel. Akit azonban az angol futball szippantott be, arra fokozottan igaz mindez – már persze ha nem csak Thierry Henry vagy Cristiano Ronaldo színrelépése után kezdett hirtelen érdeklődni a Premier League iránt. Az angol futballt ugyanis 1985 és 1990 között olyan büntetéssel sújtották az európai focibürokraták, amely ugyan egyáltalán nem oldotta meg a huliganizmus problémáját, viszont cserében évekkel vetette vissza az angol klubfutballt. 1985-ig az angol klubok túlzás nélkül uralták Európát, főleg a hetvenes évek közepétől kezdve: a Liverpool, a Nottingham Forest és az Aston Villa gyakorlatilag kibérelték a BEK-et az angoloknak, 1977 és 1985 között csak két olyan év volt, amikor nem ők nyertek. A másik két kupában ugyan nem volt ilyen hegemónia, de ezekben is rendre jól szerepeltek az angol csapatok, úgyhogy 1985-ben sem véletlenül Anglia vezette az UEFA rangsorát, mely a kupacsapatok eredményeit összesítve alakult ki.
Sokat lehetne még beszélni a Heysel-tragédia következményeiről (itt van hozzá néhány adalék), és az angol futballra gyakorolt hatásáról, de most inkább koncentráljunk a büntetés áldozatai közül azokra, akik talán a legnagyobbat szívták. Vagyis azokra a klasszis futballistákra, akik 1985 és 1990 között voltak erejük teljében, ám nem nagyon volt alkalmuk arra, hogy tudásukat nemzetközi szinten is megmutassák, leszámítva a válogatott meccseket, melyek már akkor sem tükrözték mindig a játékosok valós képességeit. Ha megnézzük az aranylabda-rangsorok és más hasonló szavazások eredményeit, láthatjuk, hogy az adott év BEK (vagy BL)-sorozata mindig keményen rányomja a bélyegét. Hogy tudhatta volna meg a világ abból az angolok számára katasztrofális 1988-as Európa-bajnokságból, hogy John Barnes akkoriban a világ egyik legnagyobb játékosa volt? Vagy Bryan Robsont talán azon pár vb-meccs alapján kellett volna megítélni, amiket a sérülései engedélyeztek neki ’86-ban vagy ’90-ben? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Mégis, ha az adott korszakot nézzük, általában Gullit és Van Basten, Matthäus és Brehme, Baresi és Vialli neve merül föl, mint meghatározó játékosoké, míg az angolok közül egyedül Gary Linekert érte utol a megérdemelt hírnév, köszönhetően egy jól sikerült világbajnokságnak. Ezután azonban neki is külföldre kellett mennie, hogy kupameccseket játszhasson, és bár az utolsó évében Johan Cruyff megmagyarázhatatlan okokból kirakta a jobb szélre, egész jól helyt is állt Barcelonában. De kik voltak azok, akiknek nem jött össze ilyen jól minden? Szerintünk öt játékos volt a Heysel-tragédia legnagyobb vesztese, de azért még rajtuk kívül is érdemel említést minden idők legerősebb Evertonjának legfőbb erőssége, a Stevens-Steven jobbszárny; a Spursben rekordmennyiségű gólt termelő Clive Allen; a korszak legtehetségesebb angol csatárának számító Tony Cottee; a George Graham-féle Arsenal esze, Alan Smith; vagy éppen a Liverpool fáradhatatlan ír középpályásai, Ray Houghton és Ronnie Whelan. De nézzük az öt legjobbat!
1. John Barnes
Bár az igazi nagy Liverpoolnak talán Bob Paisley csapatát szokás tartani, nem is ok nélkül, hiszen háromszor is megnyerte a BEK-et, de sosem tudjuk meg, hogy Kenny Dalglish Liverpoolja mi mindenre lett volna képes, ha hagyják. Az biztos, hogy fantasztikus játékosok alkották a nyolcvanas évek második felében is a Vörösök csapatát, de mind közül talán John Barnes volt a legnagyobb. Bár még nagyon fiatalon, 21 évesen meglőtte
azt a szólógólt a brazilok ellen, ami azóta is a legismertebb fegyverténye (legalábbis a
World In Motion című New Order-slágerben hallható rapbetét mellett), az angol válogatottban igazán sosem tudta megmutatni, mit is tud valójában. 1986-ban, Mexikóban csak negyedóra jutott neki, igaz az emlékezetes volt:
az argentinok ellen állt be 0-2-nél, és kis híján egymaga visszahozta a meccsbe az angolokat. Adott egy gólpasszt Linekernek, megállíthatatlanul száguldozott fel és alá a baloldalon, de még egy gól már nem jött össze – talán kaphatott volna több időt is. Utána ’88-ban az egész angol csapattal együtt megmagyarázhatatlanul ő is leégett, viszont két évvel később majdnem ugyanaz a csapat elődöntőt játszott a vb-n. Barnes addigra már hazament, miután megsérült
a belgák elleni nyolcaddöntőn, ahol mellesleg lőtt egy teljesen szabályos gólt is, amit csak a bíró nem látott annak. A ’92-es Eb-ről pedig megint csak egy makacs sérülés tartotta távol, és addigra a válogatott alacsony ingerküszöbű szurkolói is ellene fordultak. Mindeközben Barnes szenzációsan futballozott a klubjaiban: a jamaicai születésű, de még gyerekként Angliába került balszélsőt a Watford fedezte fel, és ott is játszott egészen 1987-ig, amikor is elvitte a Liverpool. Itt virágzott ki igazán, különösen az első és a harmadik szezonja volt emlékezetes. Remekül megértették egymást Beardsley-vel, Rush-sal vagy Aldridge-dzsel, és minden idők egyik leggyilkosabb támadó szekcióját alkották. Nyertek a klubnak két-két bajnoki címet és kupát, ő maga pedig az 1989-90-es idényben 22 gólt (!) lőtt szélsőként. Lendületes, erőteljes játékával bizonyosan számos olasz, spanyol vagy német védő életét keseríthette volna meg, ha a Liverpool akkor játszhat nemzetközi kupameccseket. Amikor már megtehette, addigra viszont túl volt a csúcson, és közbeszóltak a sérülések is, úgyhogy emlékezeteset nem tudott alakítani. Azt azonban nem sokan szokták megkérdőjelezni, hogy John Barnes a nyolcvanas évek végén a posztján a világ legjobbja volt.
2. Peter Beardsley
Talán nem olyan egyértelmű világklasszis, mint Barnes, de fénykorában Peter Beardsley is fantasztikus csatár volt, ráadásul számos olyan képességnek volt a birtokában, amelyek a sztereotípia szerint elkerülik az angol futballistákat, gondolunk itt a technikára és az intelligenciára. Bár Beardsley csatár volt, viszonylag kevés gólt szerzett, ám az előkészítő szerepkörben annál többször csillogott: mellé tényleg csak egy jó befejező csatár kellett, és a többi jött magától. Nem véletlenül szeretett vele játszani Gary Lineker a válogatottban, de Ian Rush és John Aldridge is sokat köszönhetett neki, akárcsak később a fiatal Andy Cole a Newcastle-ban. A Szarkáknál akkor már harmadszor játszott, hiszen a Newcastle volt az első klubja, ám nem láttak benne fantáziát, és még tinédzserként elengedték a Carlisle-hoz, ahonnét valami rejtélyes okból Kanadába igazolt, és megfordult rövid időre a Manchester Unitedban is, végül a Newcastle dobott neki mentőövet, és visszavásárolták az akkor 22 éves csatárt.
Beardóra a nagyvilág három évvel később, Mexikóban figyelt föl: ott állt össze a Beardsley, Lineker csatárkettős, melyből szinte mindenkinek az utóbbi hat gólja maradt csak meg, de bizony kellett azokhoz a gyors, jól cselező és önzetlen Beardsley is. Ezt követően már csak egy évet maradt a Szarkáknál, mert jött egy visszautasíthatatlan ajánlat Liverpoolból, és Barnesszal együtt az Anfield Roadon folytatta tovább. Az első két évben minden úgy ment, mint a karikacsapás, jobbnál jobb labdákkal tömte aktuális csatárpartnerét, jöttek is a trófeák, ám a harmadik idénye már nem sikerült olyan jól, és a rá következőben hiába mondott le Dalglish, az új menedzser, Graeme Souness sem Beardsley-vel képzelte el a jövőt. Beardo egy házzal továbbállt, és az Everton sztárja lett, majd visszatért Newcastle-ba, ahol Kevin Keegan ismét felrázta annyira, hogy még 35 évesen is meghívták a válogatottba. Sajnos Beardsley másik két nagy tornája már nem sikerült annyira, mint a mexikói vb: sem a németországi Eb-n, sem az olaszországi vb-n nem sikerült gólt szereznie, utóbbin menet közben ki is került a kezdőcsapatból (ugyebár ekkor a klubjában sem ment neki túl jól). Pályafutása legszebb évei pont 1985 és 1990 közé estek, akkoriban kevés olyan csapat volt a világon, ahová ne fért volna be. Aki nem hiszi, nézze meg
ezt a kis videót Peter Beardsley néhány góljával, és utána mondja azt, hogy nem ő minden idők egyik legalulértékeltebb angol játékosa.
3. Chris Waddle
A szélsőt, aki a fölül tüsi-, hátul hosszú hajviseletével igazi mullet-klasszikust teremtett, csak harmincéves korára ismerte el igazán a világ, amikor is Chris Waddle remek játékának is köszönhetően jutott be Anglia az olaszországi vb elődöntőjébe. A focistahajától frissen megszabadult Waddle pont
a németek ellen nyújtotta a legjobb teljesítményét, sajnos azonban mindenki csak a kihagyott tizenegyesére emlékszik a végén (meg persze Gazza könnyeire...). Szerencsére ez nem törte össze őt, sőt, az utána következő szezon élete legjobbja volt: ekkor már az Olympique Marseille játékosaként komoly esélye volt az aranylabdára is, de végül csapattársa, Jean-Pierre Papin kapta. Azt azonban, hogy Waddle akkoriban a világ egyik legjobb játékosa volt, még az a Nick Hornby is elismerte a Focilázban, aki Arsenal-drukkerként érthetően nem szívelte a Tottenhamben éveket lehúzó Waddle-t. Pedig ő ragyogó játékos volt már 1990 előtt is, csak ez addig ugyebár a szigetország titka maradt. Eredetileg ballábas volt, de mindkét szélen klasszisteljesítményre volt képes, őrjítően cselezett, és egy az egyben a világon bárkit meg tudott verni, ha jó napja volt.
Wazza Beardsleyhez hasonlóan Newcastle-ban kezdett focizni (noha Sunderland-drukker volt), és 25 évesen vitte el a Tottenham, ahol remek kis csapat alakult ki a nyolcvanas évek közepén: Waddle mellett olyan klasszisok játszottak a középpályán, mint Ossie Ardiles és Glenn Hoddle, elöl pedig egy bizonyos Clive Allen termelte a gólokat. A Spurs ugyan a két liverpooli csapat mellett nem szólhatott bele a bajnokságért vívott harcba, de háromszor is (normális esetben) UEFA-kupát érő helyezést ért el, és favoritként elbukott egy FA kupadöntőt a Coventry ellen. Waddle azonban csak a válogatottal mehetett külföldre, ahol az első két tornáján még nem tudott bizonyítani. Aztán 29 éves korában elvitte a Marseille, ahol pályafutása legszebb éveit töltötte, egy valóban klassziscsapatban is a legjobbak egyike volt, és elbukott tizenegyesekkel egy BEK-döntőt a Crvena Zvezda ellen. Azon kevés angol játékos közé tartozott, aki nemhogy sikeres volt külföldön, de még az otthoni teljesítményét is felülmúlta. Mégis, ha a csatornán túl megismerhették volna még a Spurs trükkös szélsőjeként a nevét, még inkább egyértelmű lenne, hogy Waddle a korszak egyik legnagyobb játékosa volt. Az már csak hab a tortán, hogy hazatérése után a Sheffield Wednesday színeiben, 33 évesen még az év játékosává választották Angliában, meg az is, hogy az ostoba Graham Taylor nem vitte ki magával a ’92-es Eb-re, míg mondjuk Andy Sintont igen – meg is lett az eredménye.
4. Bryan Robson
Captain Marvel már ugyan letette a névjegyét a spanyolországi vb-n 1982-ben, amikor meg is kapta azt a bizonyos Seiko órát a leggyorsabb gólért a franciák ellen, de a Heysel-tragédia idején 28 éves volt, és itt kezdődik általában „a legjobb kor” a futballisták számára. Robsonnak 1984-ben is volt egy nagyon emlékezetes meccse: a KEK negyeddöntőjében
3-0-ra verték a Barcelonát a Manchester Uniteddel, miután az első meccset idegenben 2-0-ra elveszítették. A három gólból kettőt Robbo vállalt, és nem véletlenül volt akkor az egyik legkeresettebb futballista a világon. A következő fordulóban a United a Juventusszal játszott, ám Robson sérülése miatt kihagyta mindkét meccset, viszont közben tárgyalt az olaszokkal, akik végül nem tudták kifizetni a hárommillió fontos vételárat, úgyhogy a középpályás maradt otthon. Karrierje során rengeteg sérülés hátráltatta, de ennek ellenére is kilencvenszer volt angol válogatott, részt vett három világbajnokságon, és 34 évesen végre megnyerte csapatával a KEK-et is, de az az öt év, ami kimaradt, ki tudja, mit tartogatott volna még a számára Európában.
Robson a West Bromwich Albion utolsó igazi nagy csapatában vált ismert játékossá, együtt Cyrille Regisszel és Laurie Cunninghammel, majd 24 évesen követte mesterét, Ron Atkinsont Manchesterbe. Ekkor már válogatott játékos volt, nem sokkal később kapitánya is lett az angol nemzeti tizenegynek, akárcsak a Unitednak. Igazi all-round középpályás volt, aki egyaránt kivette a részét a védekezésből és a támadásból is (ez akkor még nem volt annyira természetes), gólerős volt és esze is volt a játékhoz, ahogy az egy igazi vezéregyéniségtől elvárható. Kár, hogy sérülései miatt a ’86-os és a ’90-es vb-ről is haza kellett jönnie idő előtt, míg ugyan a ’88-as Eb-n azon kevés angol játékos közé tartozott, aki nem égett le (
gólt is szerzett a hollandok ellen), egy nulla ponttal kieső csapat esetében ez érthetően nem sok embert érdekelt akkor. Pedig a tárgyalt időszakban (’85 és ’90 között) kétszer is kupagyőzelemre vezette a Vörös Ördögöket, egyszer pedig bajnoki ezüstérmes lett a csapat a Liverpool mögött. Később ugyan még kétszer bajnok is lett a csapattal, de ekkor már elmúlt 35 éves, és nem számított stabil kezdőjátékosnak. Edzőként sajnos már jóval kevésbé volt sikeres, de ez a bejegyzés nem erről szól.
5. Ian Rush
Rush a klasszikus példa arra, milyen helyzetbe is kerültek az angol klubok sztárjai a nyolcvanas évek második felére. Az ő története azért is speciálisabb, mert walesi révén arra sem lehetett sok reménye, hogy hazája gyengécske válogatottjával jusson ki egy világversenyre. Így aztán inkább érthető, hogy úgy döntött, elhagyja Liverpoolt a Juventus kedvéért 1987-ben, ez a döntés azonban nem bizonyult szerencsésnek: Rush második legeredményesebb szezonja után ment Torinóba, ahol azonban egészen más világban kellett helytállnia, ráadásul a csapat sem volt már ugyanaz, mint a Platini-féle Juve pár évvel azelőtt. 29 meccsen hét gól valóban elég sovány mutató, ráadásul a csatárnak honvágya is volt, úgyhogy egy év után ment is vissza Liverpoolba. Ott viszont a távollétében az ír John Aldridge nagyszerűen pótolta a walesi középcsatárt, és idő kellett, míg Rush úgy-ahogy visszanyerte a régi formáját, végül az emlékezetes, nálunk is közvetített
1989-es kupadöntőn a kispadról beállva, két gólt lőve nyerte meg a meccset az Everton ellen a hosszabbításban.
A következő szezonban pedig már megint ő volt az elsőszámú csatár, nyert még egy bajnoki címet (összesen az ötödiket), de még ezután sem játszhatott BEK-meccseket, hiszen a Liverpoolnak volt még egy plusz év büntetése a többi angol csapathoz képest is. Utána pedig már csak a hanyatlás évei következtek, de azért Rushie 35 éves koráig nyomta a vörösöknél, ahol egyre kevesebb szerepet kapott. Fénykorában viszont Rush a világ legjobb befejező csatárai közé tartozott: legjobb szezonjában, az 1983-84-esben 32 bajnoki gólt lőtt (kupameccseket is beszámítva összesen 47-et!), aztán 1986-87-ben is harmincig jutott, és ha nem szólt közbe sérülés, rendszerint gond nélkül megvolt a húsz bajnoki gól. Olaszországi kiruccanása azonban érezhető törés volt, utána már nem ment úgy a gólgyártás. Ennek ellenére sem vitatja senki, hogy ez a bajszos walesi világklasszis csatár volt, nem rajta múlt, hogy pályafutása nagyobb részében csak az angol csapatok védőinek kellett tartaniuk tőle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
rattenfanger 2009.02.27. 09:51:38
Zölderdő Béla 2009.02.27. 09:54:22
az a végtelenül elegáns játékstílus, azok a cselek...
az egyik legnagyobb játékos volt, bizony.
csupáncsak (törölt) 2009.02.27. 10:28:29
Anglia-Egyiptom
angol szabadrúgás fejes, gól
Gulyás László MTV
Barnes fejel góóól.
Majd egy fehér csóka örül
Gulyás: "nem is Barnes, az, Lineker"
smartdrive 2009.02.27. 10:30:54
ja, hogy ott keményebb az élet egy angolnak? hát, tanuljanak meg focizni
SPEED 2009.02.27. 10:37:24
Beyonder 2009.02.27. 10:45:20
Asidotus 2009.02.27. 11:01:23
Amúgy roppant érdekes, 1977 és 1985 között az angol klubok uralták Európa pályáit, de a válogatott mégsem ért el semmit. És akkor még csak angolokkal voltak tele a BEK-győztes csapatok, legfeljebb egy két nem-angol brit volt köztük.
leon, a proli 2009.02.27. 11:04:15
rattenfanger 2009.02.27. 11:15:56
SPEED 2009.02.27. 11:18:33
rattenfanger 2009.02.27. 11:40:39
Az 1984-es poolban például 16/10 az arány, vagyis 6 angollal utaztak a döntőre.
heinrich · http://nst.blog.hu 2009.02.27. 12:18:42
Ezt viszont nem értem:
"leszámítva a válogatott meccseket, melyek már akkor sem tükrözték mindig a játékosok valós képességeit" - ?
SPEED 2009.02.27. 13:23:54
A Bosman-szabály '96-ban lépett életbe, az angol csapatok visszaesése pedig pont az eltiltás letelte után (vagyis jó öt évvel korábban) lett szembetűnő. Nyilván sok más szempont is belejátszott, de az öt év kihagyás nagyon meglátszott.
rattenfanger 2009.02.27. 13:41:12
brodaclop 2009.02.27. 17:08:21
Es megint ez tortent 85 es 90 kozott, ismet megszunt a kapcsolat a vilag futballjaval es ismet lemaradtak.
Es meg egy nevet azert hozzaadnek a listahoz, hatha kell kapus is a csapatba: Neville Southall. Igaz, hogy o walesi, de az egyik legfantasztikusabb kapus, akit valaha lattam. (Sajnos csak felvetelrol.)
brúking 2009.02.27. 20:20:21
SPEED 2009.02.27. 20:34:03
brúking 2009.02.27. 20:43:22
Z-o-g 2009.02.28. 18:37:03
Walmer 2009.03.02. 08:51:35
Walmer 2009.03.02. 09:01:12
Meggyőződésem egyébként, hogy a tiltás egy szimpla bosszúhadjárat volt az UEFA ill. annak vezetője, Jacques Georges részéről. Egyszerűen ki volt már a töke mindenkinek, hogy aki nyeri az angol bajnokságot, az automatikusan viszi a BEK serleget. Aston Villák verik meg a Bayerneket, meg nevesincs Nottinghamek nyernek annyi BEK-et, mint a nagy Inter.
Amúgy a '85-ös döntőben a 'Pool lefocizta a Platinivel, Boniekkel felálló Juvét, akik ugye csak egy jogtalan büntetővel (Bonieket meg a tizenhatos előtt felrúgták) tudott nyerni. Jelzésértékű, hogy a mostaninál akkor fényévekkel komolyabb sportújság, a Népsport azt írta, hogy az olaszok két dolognak köszönhetik a győzelmüket. Az egyik a Juve kapusa, a másik meg a játékvezető.