Ebben az évtizedben az angol válogatottnak nem sok olyan mérkőzése akadt, amelynek másnapján a szurkolók rettentő fejfájástól szenvedve, de mégis mosollyal a szájuk szélén állhattak neki a reggeli tojás elkészítésének. Na, a majdnem három hete megrendezett horvát-angol meccs ilyen volt. Ha készítenénk egy DVD-t a háromoroszlános válogatott 2000 óta lejátszott legnagyobb meccseiről, akkor a zágrábi találkozó biztos, hogy szerepelne rajta, csakúgy mint a legendás müncheni 1-5, a dánok elleni VB-nyolcaddöntő 2002-ből, vagy az oroszok tavaly szeptemberi vendégszereplése a Wembley-ben, amikor úgy tűnt, Anglia végre összekapja magát és kijut az Európa-bajnokságra. Ezekben a meccsekben azon felül, hogy Anglia felejthetetlen játékkal nyerte meg valamennyit, még egy közös van, ugyanis egy játékos mindegyiken kezdőként lépett pályára az angol válogatottban. És ez a játékos nem más, mint Emile Heskey.

Mindezek ellenére kevés olyan figura van az angol futballban, aki ennyire megosztja a közvéleményt, akit ennyire nem ismernek el, sőt akit gyakorlatilag folyamatosan félreértenek. Emile Heskey-t a többség egy ügyetlen futballistának tartja, aki csatár létére szinte alig szerez gólt és nemhogy az angol válogatottban, hanem egyáltalán semmilyen magára valamit is adó futballcsapatban nem lenne helye. A kritikusai szerint nem véletlen, hogy a karrierje során egyre gyengébb csapatokban találja magát (Birmingham, Wigan), miután Liverpoolban valószínűleg rájöttek, hogy a leigazolása csakis valami tévedés lehetett, és egyébként meg az ezredforduló Liverpoolja volt annyira jó csapat, hogy még őt is elbírta valahogy.

Az angol futball egyik kulcsfigurája mindig is a centre-forward, az úgymond erőcsatár volt (gondoljunk csak Cliff Bastinra, Dixie Deanre, Tommy Lawtonra, Nat Lofthouse-ra, vagy az újabbak közül Paul Marinerre, Mark Hateley-re, Les Ferdinandra és Alan Shearerre), akinek a játékát igazából a következő dolgok jellemzik: 90 percen keresztül folyamatosan birkózik a védőkkel, olyan helyre dugja a fejét, ahol nagy valószínűséggel fájni fog, és nem mellesleg, ha a csapata gólt szerez, akkor azt általában ő jegyzi. Egy angol csapat ilyen régimódi pozíciós erőcsatár nélkül már nem is angol csapat. Azonban Alan Shearer visszavonulása óta az angol futball bizony nem dúskál az ilyen tankszerű csatárokban, hanem sokkal inkább olyan támadókban, akik gyorsak, és nem zavarodnak meg attól, ha a középpályán, vagy akár a szélen kell játszaniuk éppen.

Emile Heskey-re pedig éppen ezért van szüksége az angol futballnak. Az angol válogatott nélküle nem olyan, mint egy igazi angol válogatott, hanem olyan, mint bármelyik kontinentális vetélytársa. Ő jelenti a fizikai jelenlétet, ő az, aki birkózik, ő az, aki sohasem adja fel, ő az, aki két-három védőt is elvisz magával, ő az, aki a labdákat lefejeli és két védővel a hátán estében ad gólpasszt. Nem véletlen, hogy Michael Owen akkor játszik igazán jól, ha a nagydarab mamlasz az ékpárja, és nemhiába nyilatkozta Wayne Rooney is, hogy leginkább Heskey mellett szeret játszani a válogatottban. Heskey testesíti meg mindazt, ami az utóbbi évek angol válogatottjaiból hiányzott: alázat, önzetlenség és küzdelem. És ami jó jel: úgy tűnik, hogy Fabio Capello is rájönni látszik erre. Ugyanis a múltkori zágrábi este igazi hőse nem a mesterhármast szerző kisfiú, Theo Walcott, vagy a hátravont csatár szerepkörében újfent lubickoló Wayne Rooney, hanem Emile Heskey volt. Ő a mi emberünk.