A nyolcvanas években felnövő ember kezdődő anglomániája (amely a későbbiekben sokkal inkább dühöt és könnyeket hozott, mint örömöt) két pilléren nyugodott: a focin és a zenén. Az ember rettentő izgalommal követte a misztikus angol bajnokságot (és persze a háromoroszlános válogatott szerepléseit), amiről abban az időben kevés hír jutott el hozzánk, talán egyedül Brian O’Sullivan (aki máig nem tudjuk, hogy magyar volt-e és álnéven írt, mint Leslie L. Lawrence, vagy inkább a brit titkosszolgálat, az MI6 Magyarországon tartózkodó ügynöke volt?) írta meg az eredményeket a hétfői Népsportban, de ha az ott játszó csapatok átjöttek az öreg kontinensre, akkor szinte mindenkit elvertek. Egy kicsivel később aztán a szigetországból érkező new wave zenekarok másolt kazettákon kezdtek beszivárogni a lakásba, ami lássuk be nem volt nehéz, ha rendelkeztünk egy nálunknál hat évvel idősebb báttyal. Így lett annak idején az ember csodálatának két tárgya egyszerre az Everton Football Club és a The Smiths, hősei pedig Graeme Sharp és Kevin Sheedy, valamint Morrissey és Johnny Marr (kevesen tudják, hogy utóbbi majdnem a Man City igazolt labdarúgójává vált, de saját bevallása szerint erre végül azért nem került sor, mert a srácok közül neki volt egyedül kifestve a szeme). A brit futball és a brit zene tehát a kezdetektől fogva kézenfogva jártak. Akkoriban ennek a titkos szövetségnek nagyon kevesen voltak tagjai, de az ember számára ez valahogy még izgalmasabbá tette az egészet. A foci és a zene közötti szoros kapcsolat sajnos már nagyjából a múlté, kivéve talán, ami London máig leginkább rockandroll klubját, a Queens Park Rangerst illeti.

A nyugat-londoni klub az egyik legrégebben megalakult londoni futballklub (több csapat egyesülését követően 1882-ben alapították, ugyanabban az évben mint a Tottenham Hotspurt és korábban, mint például a Chelsea-t, a West Hamet, vagy az Arsenalt), de korántsem mondható a legsikeresebbnek. A klub története nem sok izgalmat tartogatott a hatvanas évek derekáig, amikor máig egyetlen trófeáját nyerte el a QPR: a third division friss bajnokaként 3-2-re verte kétgólos hátrányból a West Bromwich Albiont a Ligakupa döntőjében. Egy újabb szezont követően már az első osztályban találták magukat a Parkőrök a legendás Rodney Marsh vezetésével, ahonnan azonban rögtön ki is pottyantak.

A klub máig legsikeresebb éve az 1975-76-os idény volt (az időszak a punk-mozgalom nyitánya is egyben, többek között a Sex Pistols Anarchy in the UK című dala megjelenésének éve), amelynek legvégén 1 ponttal vezettek a Liverpool előtt, akiknek azonban hátravolt egy korábbról elhalasztott mérkőzésük a Wolverhampton ellen. A Molineux-ben a hazai Farkasok 1-0-ra vezettek egészen a 77. percig, de akkor a Liverpool fordított és 3-1-re nyert megszerezve ezzel a bajnoki címet. Talán pont ez a Stan Bowles, Gerry Francis, Don Masson, Frank McLintock által fémjelzett csapat volt (akikre a brit sajtó a Mavericks (Fenegyerekek) gúnynevet aggatta, a pályán és azon kívül tanúsított életmódjuk miatt), amelyik mágnesként vonzotta a Loftus Road lelátójára a frissen kirobbant londoni punk-mozgalom emblematikus figuráit. A Queens Park Rangers a brit zene punktól a new wave-en és a britpopon át egészen a poszt-britpopig ívelő szakaszaiban mindig is népszerű volt a zenészek körében, így a QPR szurkolója Glen Matlock (Sex Pistols), Mick Jones (The Clash), Robert Smith (The Cure), valamint Pete Doherty (ex-Libertines és Babyshambles) is, aki tizenévesen All Quiet On The Western Avenue címmel saját készítésű fanzine-t szerkesztett, ami nem volt nagyon népszerű a szurkolók körében, mivel tele volt irodalmi utalásokkal, versekkel, és egyéb fociról szóló rövid történetekkel (Doherty állítólag szeretett klubja számára egy dalt is írt, amit viszont csak akkor játszanának le, ha a QPR megnyeri az angol kupát).

A nyolcvanas-kilencevenes években rengeteg angol válogatott (Ray Wilkins, Mark Hateley, Clive Allen, Chris Woods, Peter Reid, Trevor Francis, Kenny Sansom, Paul Parker, David Seaman, Trevor Sinclair, Les Ferdinand) fordult meg a klubnál, de igazi sikert soha nem tudtak elérni. 1996-ban tizenhárom év után estek ki az első osztályból, ahová (közben a harmadosztályt is megjárva) azóta sem sikerült visszajutniuk a Parkőröknek, viszont balhéból jutott nekik éppen elég.

2007 szeptemberében a Bernie Ecclestone és Flavio Briatore vezette konzorcium vásárolta meg a klubot (azóta már az indiai acélmágnást, Lakshmi Mittalt is bevették a buliba), egyrészt mivel Londonban más divatos klub nem maradt, mindet megvették már mások, másrészt meg Briatore állítólag jól ismerte a Loftus Roadot, mivel gyakran repült el felette helikopterével a Chelsea-ben található otthona és oxfordi irodája között ingázva. (Egyébként, ha mi angol futballklubot vásárolnánk, elsősorban a Leeds United és a Nottingham Forest jönne számításba, de persze mi sem világpolgárok nem vagyunk, sem Naomi Campbellel nem szekszeltünk sohasem.)

Viszont csak reménykedni tudunk abban, hogy a Briatore által kitűzött cél (azaz, hogy négy éven belül újra elsőosztályú klubot csinál a QPR-ből), nem fog feltétlenül azzal járni, mint más londoni csapatok esetében, hogy a klub teljesen elszakad a múltjától, a lelkétől és a rockandrolltól.