Az átigazolási időszak általában a remény és a bizakodás ideje, még ha a januári transfer window általában nem is annyira izgalmas. Vagyunk azonban páran, akiknek ez az egy hónap konstans stresszt jelent, és összeszűkült gyomorral kapcsoljuk be a gépet, hogy esetleg nem érkezett-e egy újabb funkciótlan brazil, elefántcsontparti vagy olasz futballista a szigetországba. Persze tudjuk jól, hogy komolyabb érdekek forognak kockán annál, minthogy valakik szánt szándékkal akarnák tönkretenni a szórakozásunkat azzal, hogy folyamatosan hígítják az angol bajnokságot a többnyire középszerű, ám kétségtelenül olcsó légiósokkal, akikre egész egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak.

A 2008. januári átigazolási időszakot most nem áll szándékunkban teljes egészében górcső alá venni, ezért kiválasztottuk a tíz legbosszantóbbat: tíz igazolás, ami kicsapta nálunk a biztosítékot, és amelynél a monitorba verve a fejünket kérdeztük: szükséges ez?!

Na, ez nem jött össze.

Dave Jones, a Cardiff menedzsere teheti ki a nappalijába a hónap menedzsere címért járó fém kólásüveget mintázó díjat, amit a Football League ítélt oda neki a City remek januári meneteléséért. Novemberben még a korábban Southamptont és a Wolvest is megjárt menedzser menesztéséről szóltak a hírek, az újévben szinte rá sem lehetett ismerni a walesi alakulatra: egymás után két győzelem a Plymouth és a Sheffield Wednesday ellen, utolsó percben bekapott öngól miatt csak (!) egy döntetlen a WBA ellen idegenben, magabiztos győzelem a QPR ellen és két továbbjutás a kupában volt a klub januári mérlege. A Cardiff ezzel majdnem ugyanolyan sorozatot produkálva, mint a Crystal Palace decemberben egy hónap alatt feltornászta magát a 7. (éppen nem osztályozós) helyre a tabellán. Ráadásul mindezt úgy, hogy Robbie Fowler és TREVOR Sinclair még mindig harcképtelen és a klub az elátkozott Peter Ridsdale (aki a Leeds Unitedet a pénzügyi romlásba vitte) vezetésével továbbra is a hitelezők markában van. A feltámadás leginkább a még mindig csak 21 éves fedezetnek, Joe Ledley-nek köszönhető, aki nemcsak remek játékkal, de fontos gólokkal is a Cardiff vezéregyéniségévé vált a nem különösebben jól sikerült őszi szezonját követően. A kérdés most már csak az: meddig marad nevelőegyesületénél? Ha ez csak egy bizonyos Mr Moyes-on múlna, már kevesebb, mint három óráig, az tuti.

A Sky Sports, maga is sokkolónak minősítve az értesülést, hírül adta, hogy a Portsmouth csatára, az idényben eddig 12 bajnoki gólt termelt zimbabwei Benjani Mwaruwari a Manchester City-hez igazol. Az átigazolási ablak ma éjfélig van nyitva, úgyhogy hatalmas a zsezsegés az első és második osztályban egyaránt, de egyelőre abszolút ez a nap szenzációja. Aki tegnap látta a Pompey végtelenül kínos vergődését a Manchester United ellen, az nyilván különösen nem érti, miért kell eladni a gólok 35 százalékát. Benjani gyakorlatilag a Laziónak kölcsönadott Bianchi helyére jöhet, ami enyhén szólva minőségi csere.

Az angol válogatott szövetségi kapitánya, F. Capello tegnap bejelentette, hogy edzőként a 21 éven aluliak szövetségi edzője, Stuart Pearce is vele dolgozik majd. A Guardian Sir Trevor Brookingtól, az FA futballfejlesztési igazgatójától úgy tudja, a felállás egyik célja, hogy "hasznos reflektorfényt" kapjon a népszerű Psycho. A lap szerint nyilvánvaló, hogy az FA már arra készül, hogy Capello után Pearce lehessen a kapitány. Nyilván mert azzal is milyen jót húztak, hogy Sexy Svent Steve McClaren követte.

Árulás. Tragédia. Lelkierő. Állhatatosság. Ezekről lesz szó bejegyzésünkben, melynek apropóját az adja, hogy a napokban Gary McAllister lett a Leeds United managere. És a kopasz Garyt valamennyien nagyra tartjuk itt a blogon, én pedig különösen.

A történet legújabb fejezete ott kezdődik, hogy a forrófejűségéről hírhedt Dennis Wise váratlanul felállt a Leeds kispadjáról, és elment a Newcastle-ba szakmai igazgató-szerűségnek (mondani sem kell, mi a véleményünk az ilyen kontinentális bohóckodásról), ráadásul mindezt az átigazolási időszak legvégén, melynek során egy rakás új játékost is vásárolt, inkább a mennyiséget, sem mint a minőséget szem előtt tartva. Úgyhogy nem túlzás azt mondani, hogy egy nagyot taszított az amúgy is nehéz helyzetben levő klubon. Persze Wise mindig is egy nyomulós kis szemét volt, aki otthagyta már a Swindont is (akkor ugye a Leeds kedvéért), úgyhogy nagyot nem csalódott senki, főleg, hogy a csapat az utóbbi időben amúgy is elég gyengécske futballt mutatott be.

Ha brit állampolgár lennék és születendő kisfiamból mindenféleképpen a háromoroszlános válogatott jövőbeni oszlopos tagját szeretném nevelni, a legelső és legbiztosabb lépés az volna, ha meggyőzném az édesanyját, hogy neki a keresztségben a Trevor nevet adjuk. Ha valakit ugyanis Trevornak hívnak és futballozni kezd, legalább olyan magabiztosággal jósolható meg, hogy az angol válogatott tagjává válik egy napon, mint amennyire nyilvánvaló az, hogy akinek kombi Volvója van, az biztosan vegetáriánus, a zöldekre szavaz, családjával naturista strandokra jár, biopiacon vásárol, a gyerekeit Waldorf iskolába járatja és az esetenkénti fűszívást intellektuális kötelességnek tartja.

Na de hogy miért is annyira nyilvánvaló, hogy a Trevor név (ami egyébként walesi és/vagy ír eredetű, a jelentése Nagy Falu és/vagy Körültekintő, igazán divatos az ötvenes évek Angliájának felső munkásosztálybeli és alsó középosztálybeli családjaiban volt és leginkább a mi Tiborunknak felel meg) szinte azonnali meghívót biztosít az angol válogatottba? Az angol futball súlyos misztikumot sem nélkülöző jelenségének nyomába eredve két részben bemutatjuk szép sorjában az összes Trevort, akik közül többen voltak angol válogatottak, mint amennyit egy átlagosnál jobban informált, a hetvenes-nyolcvanas évek labdarúgó almanachjain nevelkedett futballrajongó egyáltalán ismerhet!

A Trevorok először Smithtől Whymarkig!

Sokáig tartott, amíg végre be mertem magamnak is vallani, hogy szeretem Lee Bowyert. Lee Bowyert ugyanis nem szabad szeretni: ha van az angol fociban Antikrisztus, akkor simán lehetne ő az, még úgy is, ha az utóbbi időben egy-ketten megelőzték már ebben a rangsorban.

Mit tudunk hát Lee Bowyerről? Nos, a teljesség igénye nélkül: rasszista, erőszakos, veszélyes, bunkó, idegbeteg, drogos, brutális, gonosz, patkányarcú, pénzéhes rohadék, akinek nincs és nem is lehet helye a 21. század PC Angliájában. Bowyer olyan szinten intrikus figura, hogy gyakran még a saját csapata szurkolói is utálják, ami már csak azért is nonszensz, mert Bow igenis jó futballista, még úgy is, hogy távolról sem futotta be azt a karriert, ami még Leedsben kinézett neki.
 

A nyolcvanas években felnövő ember kezdődő anglomániája (amely a későbbiekben sokkal inkább dühöt és könnyeket hozott, mint örömöt) két pilléren nyugodott: a focin és a zenén. Az ember rettentő izgalommal követte a misztikus angol bajnokságot (és persze a háromoroszlános válogatott szerepléseit), amiről abban az időben kevés hír jutott el hozzánk, talán egyedül Brian O’Sullivan (aki máig nem tudjuk, hogy magyar volt-e és álnéven írt, mint Leslie L. Lawrence, vagy inkább a brit titkosszolgálat, az MI6 Magyarországon tartózkodó ügynöke volt?) írta meg az eredményeket a hétfői Népsportban, de ha az ott játszó csapatok átjöttek az öreg kontinensre, akkor szinte mindenkit elvertek. Egy kicsivel később aztán a szigetországból érkező new wave zenekarok másolt kazettákon kezdtek beszivárogni a lakásba, ami lássuk be nem volt nehéz, ha rendelkeztünk egy nálunknál hat évvel idősebb báttyal. Így lett annak idején az ember csodálatának két tárgya egyszerre az Everton Football Club és a The Smiths, hősei pedig Graeme Sharp és Kevin Sheedy, valamint Morrissey és Johnny Marr (kevesen tudják, hogy utóbbi majdnem a Man City igazolt labdarúgójává vált, de saját bevallása szerint erre végül azért nem került sor, mert a srácok közül neki volt egyedül kifestve a szeme). A brit futball és a brit zene tehát a kezdetektől fogva kézenfogva jártak. Akkoriban ennek a titkos szövetségnek nagyon kevesen voltak tagjai, de az ember számára ez valahogy még izgalmasabbá tette az egészet. A foci és a zene közötti szoros kapcsolat sajnos már nagyjából a múlté, kivéve talán, ami London máig leginkább rockandroll klubját, a Queens Park Rangerst illeti.

Bekerülnek-e a Zarándokok az első hat közé? Benn tud-e maradni a Vas? Meddig jutnak a megerősített Traktoros Fiúk? Ki végez a legelőkelőbb helyen a nagyszámú madárkolónia tagjai közül? Ravaszul igazoltak-e Rókák? Elkapják-e a Parkőrök a Bőgatyásokat? Mivel érik be a végén a Korcsok?

Természetesen a fenti becenevek mind a Championship klubjait takarják, annak a bajnokságnak a résztvevőit, amely nagytestvérével (boring, boring Premier League) egyidőben, két hete rajtolt el. Az angol másodosztály több dolog miatt is sokkal érdekesebbnek tűnik, mint bármelyik másik bajnokság a kontinensen: a világ legerősebb bajnoksága, az angol liga történelmi csapatai játszanak hétről-hétre egymással (ki tudna ellenállni egy olyan összecsapásnak, ahol a Zarándokok látják vendégül a Szenteket) és krimibe illő rájátszás során dől el a feljutást érő harmadik hely, a futball továbbra is british, amit nem elkényeztetett lédibojok játszanak, valamint, ahol nem elhanyagolható módon a legnagyobb magyar idegenlégiós kontingens található, amely meghaladja az osztrák harmadosztályban játszó légiósok, sőt egykor (kb. 10 éve) a Szentföldre szerződött játékosok számát is.

Folytatjuk a Championship klubjait bemutató sorozatunkat, ahol a mai részben megtudhatjuk, kik alkották az angol futball első csokicsatár-duóját, mi a közös a Housemartinsban és a Tigrisekben, melyik Traktoros Fiú szerepelt filmvásznon, mi történt a Rókákkal a 2004-es szexbotrányuk óta, miért kedvesek az embernek a Kanárik, mi az oka a Zarándokok népszerűségének és melyik klub címerében jelenik meg Isten báránya. Lássuk tehát a további klubokat, ezúttal a Crystal Palace-tól a Queens Park Rangersig!

A Championship klubjait bemutató sorozatunk befejező részében kiderül miért nincsen szüksége Mourinho-ra a Vasnak, milyen órát hord a Pengék menedzsere, ki az angol liga ügyeletes sármőre, miért igazolta le a Milan Luther Blissettet, a Lódarazsak azóta legendássá vált csatárát, és miben számított úttörőnek "Big" Ron Atkinson a Bőgatyások egykori menedzsere. A klubok bemutatása a Scunthorpe Unitedtől a Wolverhampton Wanderersig.