Ismét egy legendás menedzserrel lett szegényebb a szigetországi futball, miután a Man City hatvanas évekbeli nagy sikersorozata mögött álló Malcolm Allison múlt héten súlyos alkoholizmusban és teljes szellemi leépülésben szenvedve kevéssé váratlanul elhunyt. Ki is volt valójában a sokak által még névről sem nagyon ismert Allison: egy a korát messze meghaladó lángelme, aki addig az angol futballban soha nem látott edzésmódszereket vezetett be sikerrel, vagy egy léha nőcsábász, aki a labda meg a síp helyett legszívesebben pezsgőspoharat, szivart vagy éppen egy formás női segget tartott a kezében?

Allison korán elkötelezte magát a futball mellett, mivel tízéves korában direkt elrontotta a felvételi tesztjét, hogy ne kelljen egy olyan ódivatú középiskolába járnia, ahol a rögbit részesítik előnyben a futball helyett. Nem is csoda, hogy nem szemüveges bölcsész, hanem kifutófiú vált belőle, ellenben a Charlton Athletic hamar szerződést kínált neki, ahol egész megbízhatóan helytállt a védelem tengelyében. Valószínűleg egy kevéssé izgalmas játékospályafutást követően a dél-londoni klubtól ment volna nyugdíjba, ha a sorkatonai szolgálatai miatt nem vezénylik Ausztriába, ahol a bécsi Wacker csapatánál még pályára is lépett néha, de sokkal inkább a forradalminak tűnő edzésmódszerek nyűgözték le, mivel ott a korabeli angol futballal ellentétben minden csapatrésszel külön edző foglalkozott. Hazatérvén nyíltan kritizálta a Charlton menedzsere által dirigált foglalkozásokat mondván azok "szart sem érnek", mire válaszként napokon belül eladták a West Hamnek.

A kelet-londoni klubnál hét évet húzott le játékosként, de párhuzamosan az edzősködésbe is belekóstolhatott, ha a menedzser Ted Fentont éppen elszólították bokros teendői. Amikor ő vezényelte le az edzéseket a hosszú unalmas futások és a 11-11 elleni játék helyett pörgős gyakorlatokat végeztetett a játékosokkal, akik lábteniszeztek, fejcsatákat vívtak, sprinteket futottak, 6-6 elleni meccseket nyomtak, sőt Allison egyik legfőbb újításának, az úgynevezett "forgófutballnak" megfelelően az óramutató járása szerint váltogatták a posztjukat az edzések alatt, hogy adott esetben éles helyzetben is könnyedén helyettesíthessék majd egymást.

A játékos-pályafutása azonban 31 éves korában hirtelen véget ért, amikor tuberkulózis miatt a fél tüdejét ki kellett venni, és hiába lettek meg az eredményei az általa bevezetett új edzésmódszereknek, mégsem ajánlottak neki állást az edzői stábban, pedig a klub egy fiatal középhátvédje, bizonyos Bobby Moore is vakon követte a tanácsait és saját bevallása szerint Allison nélkül nem lett volna belőle az a játékos aki. Allison a kudarcot követően két évre teljesen hátat fordított a profi futballnak, hivatásos szerencsejátékosként próbált megélni, majd később egy kétes hírű lebujt üzemeltetett a Sohóban és ideje nagy részében alvilági alakokkal, többek között a hírhedt Kray-ikrekkel lógott. Azért egy idő múlva szombatonként a London környéki Romford amatőrcsapatában mégis pályára lépett, hogy az erőnlétét karbantartsa, majd egy vicces edzői feladat is megtalálta: a cambridge-i egyetem diákjait készítette fel egy, az oxfordi kollégáik ellen a Wembley-ben vívott futballmeccsre. Innen már viszont nem volt megállás, először a ligán kívüli Bath csapatát vitte el az FA kupa harmadik fordulójáig, majd egy évvel később a harmadosztályú Plymouth-szal egészen a ligakupa elődöntőjébe jutott, mindezek ellenére a klubvezetők mégis jobbnak látták megszabadulni az arrogáns és nem éppen szerzetesi életmódot folytató Allisontól.

Azonban pont ez a döntés tette lehetővé, hogy 1965-ben az angol futball történetének egyik legnagyobb edzőpárosa álljon össze: a másodosztályban vitézkedő Manchester City élére az egykori angol csapatkapitányt, Joe Mercert nevezték ki, aki egy fiatal és energikus másodedzőt keresett maga mellé, és így esett a választása Allisonra. A páros gyorsan munkához is látott, Allison tanácsára számos játékost elküldtek, akik helyett természetesen jöttek újak: így került össze például a Colin Bell, Mike Summerbee, Francis Lee hármas, amely méltó válasz volt a város vörös felének sztártriójára (George Best, Dennis Law, Bobby Charlton). Az eleinte bizony gyászosnak tűnő alakulatból azonnal bajnokot faragtak a másodosztályban, nem kismértékben Allison forradalmi edzésmódszereinek köszönhetően: a játékosokat gázálarcban futtatta, hogy növelje a tüdőkapacitásukat, az edzésekbe balett-táncosokat és sprintereket is bevont, sőt táplálkozási tanácsokat is osztogatott. Egy dolog azonban mindvégig tabunak számított: "a pezsgő csodálatos ital, tiszta ital, soha nem is tiltottam el a játékosaimat tőle".

A recept beválni látszott, hiszen Mercer és Allison vezetésével a City hét év alatt hét trófeát gyűjtött be (bajnoki cím a másodosztályban, majd két év múlva az elsőosztályban, FA kupa, ligakupa, KEK, valamint két Charity Shield-győzelem), és Allison valóban nem állt messze attól, hogy megvalósítsa legfőbb vágyát, azaz, hogy a város elsőszámú klubjává tegye a manchesteri kékeket.

Allison a sikereket követően egyre arrogánsabb lett, ekkor vette fel azt a szokását, hogy a meccs kezdete előtt elsétált az ellenfél szurkolótábora előtt és az ujjaival jelezte nekik hány gólt fognak aznap kapni, egy manchesteri rangadó előtt az Old Trafford lobogóját félárbocra eresztette, vagy egy fogadáson mindenki előtt egyszerűen csak Matt Babynek szólította a United legendás menedzserét, Sir Matt Busbyt. A bírókkal és a szövetség illetékeseivel sem bánt kesztyűs kézzel, ahol lehetett beszólt nekik, így senki sem csodálkozott azon, hogy örökre kitiltották a kispadok környékéről (amit egészen 1979-ig nem is oldottak fel), ezért készülhetett rengeteg, Allisont a tribünön, a szurkolók között megörökítő fotó akkoriban.

Ezzel egyidejűleg az italozási szokásai is kezdtek eldurvulni: volt olyan, hogy a játékosai egy zsákban cipelték haza az öntudatlan Allisont, miután 23 üveg pezsgőt döntött magába, vagy elzavarta a pincért amikor az hozni merészelte az ezer fontról szóló számlát, mondván "addig ne is gyere vissza vele, amíg nem lesz a duplája", érthető, hogy Mercert azonnal elkapta a gyomorgörcs, amikor a visszapillantó tükrében egy villogó kék szirénát látott meg, "vajon megint mi a fenét csinálhatott Malcolm"?

Sokan tartják úgy, hogy éppen Mercer volt az, aki féken tudta tartani Allisont, azonban a békés és boldog időknek is vége lett egyszer: Allison ugyanis meg volt győződve róla, hogy Mercer megígérte neki, pár éven belül átveheti tőle az iranyítást, de mivel ez csak nem akart bekövetkezni, még egy puccsszerű tulajdonosváltást is képes volt megszervezni, hogy az új tulajdonosok őt nevezzék ki menedzserré. 1971 októberében aztán egy hosszadalmas és meglehetősen csúnya huzavonát követően végül Allison elérte, amit akart, ugyanis Mercert átmenetileg klubigazgatóvá nevezték ki (aki végül a szezon végén kiábrándultan távozott a Coventryhez), így szabad volt a pálya Allison előtt. Vezetésével a City továbbra is a megszokott gyors és látványos támadójátékot játszotta és tavasszal teljesen megérdemelten vezette is a tabellát. Allison ekkor azonban egy óriási baklövést követett el: klubrekordért leszerződtette a QPR sztárját, a szintén nagy kópé Rodney Marsht, teljesen megbontva ezzel a csapategységet és felborítva az addig sikerrel alkalmazott jatékrendszert, ami gyakorlatilag a klub bajnoki címébe került, mivel utána meccset is alig sikerült nyerniük és így a negyedik helyen végeztek.

A kudarctól megcsömörlött Allison nem is töltött ki még egy teljes szezont Manchesterben, hanem kapva-kapott a Crystal Palace ajánlatán és az életmódját sokkal jobban kielégítő Londonba költözött. Allison ekkoriban már igazi médiaszemélyiség volt, "Big Mal", akit már nem mint tehetséges edzőt és feltörekvő menedzsert tartottak számon, hanem sokkal inkább mint egy igazi örökifjú playboyt. Big Mal közszereplései alkalmával (mint például az ITV legendás szakkommentátor-stábjában való szereplései) mindig hatalmas szivarral a szájában jelent meg, meghökkentő nyilatkozataival mindenkit megbotránkoztatott, és igazi szoknyavadász módjára hajkurászta a nőket (egykori játékosa, Mike Summerbee a párkapcsolatai változatosságára utalva a férfiprostituált gúnynevet adta neki, de olyan is előfordult, hogy egy manchesteri ifijátékos a masszőrszobába belépve Allisonnal találta szemben magát, aki éppen egy Playboy-nyuszit kefélt a gyuróasztalon).

A Palace-nál sem már a modern edzésmódszereivel, vagy a meglepő taktikai húzásaival, hanem sokkal inkább a különcségeivel tűnt ki, a klub becenevét az üveggyári múltra utaló Glaziersről Eagles-re változtatta, sőt a hagyományos bordó-kék klubszíneket is piros-kékre cserélte. Azonban a fazonigazitás itt még nem ért véget, a játékosok melegítőfelsőjének hátára az általa adott beceneveket nyomtattatta, így volt a csapatban Zsugás, Bajkeverő, Dutyi, Probléma, vagy Svindler, de a sajátjára is került felirat, ami meg ugye nem is lehetett más mint Bíró. Arról a húzásáról, amikor a hetvenes évek brit szexfilmiparának legnagyobb sztárját, Fiona Richmondot invitálta meg egy közös öltözői fürdőzésre szintén nem a tekintélyes napilapok sportoldalai, hanem a bulvárlapok számoltak be. Mindeközben a Palace kiesését nem tudta már megakadályozni, de azt viszont nagyhangon hirdette, hogy a klub bizony nem fog sok időt eltölteni a másodosztályban. Allisonnak igaza is lett, hiszen az idény végén a másodosztályból is kipottyantak! Teljességgel érthetetlen, hogy ezek után miért bíztak meg tovább benne, főleg, hogy a klub tulajdonosával is voltak kisebb összezördülései, aki például nem vette jó néven, hogy a menedzsere röpke egy hónap alatt 30 ezer fonttal terhelte meg a klub hitelkártyáját, és arra a kérdésre, hogy mégis mire verte el a kisebb vagyonnak számító pénzt, Allison azt válaszolta, hogy "Hírnevet, meg sikert akart, nem? Hát az bizony sok pénzbe kerül".

Nem véletlen, hogy egykori játékosai is úgy emlékeznek vissza arra az időszakra, hogy "ugyan fényűző társasági életet éltünk, a focink azonban nagyjából egy kalap szart sem ért". Mégis ekkor érte el Allison menedzseri karrierjének második legnagyobb sikerét, amikor a harmadosztályú Palace-szal az FA kupa elődöntőjébe jutott az 1975-76-os kiírásban. A menetelés azonban szintén nem az izgalmas meccsek miatt (bár kiverték a Leeds Unitedet meg a Chelsea-t is, és az elődöntőben is csak a későbbi győztes Southampton ellen maradtak alul) maradt emlékezetes, hanem mert Allison ekkor mutatkozott először prémgalléros irhakabátban, a fejére pedig az ötvenes években divatos Fedora-kalapot tett, hogy aztán utána viszont kabalából a sorozat minden egyes meccsén így jelenjen meg, de még ez sem volt elég a kupagyőzelemhez.

A klubot azonban ebben a szezonban sem tudta visszajuttatni a másodosztályba, így az idény végén önszántából távozott, de a csapatot jó kezekben hagyta, mivel a helyét másodedzője, az a Terry Venables vette át, akit még ő hozott játékosként a klubhoz és győzött meg később arról, hogy vegye komolyan az edzősködést, mert ragyogó menedzseri karrier áll előtte. Allison rövid szünetet követően mindhárom korábbi klubjához (Plymouth, Man City, Crystal Palace) visszatért, de sehol sem alkotott semmi maradandót, és végül egy szezonnál többet sehol sem töltött el.

Meglepő módon azonban külföldön újra sikereket ért el: a Sportinggal a Portugáliában eltöltött egyedüli idénye alatt a bajnokságot és a kupát is megnyerte. Korábban is felmerült már egyszer, hogy külföldön próbáljon szerencsét: a hatvanas évek végén a Juventus próbálta elcsábítani a sikerei csúcsán lévő edzőt. Allison el is utazott Torinóba, ahol nem nagyon vesztegette az időt, és azonnal összebútorozott egy magyar sztriptíztáncosnővel, de mielőtt bármilyen szerződést aláírt volna a torinói klub vezetőivel, hazautazott, mivel elege lett abból, hogy a csaj ölebét kellett hajnalonként sétálni vinnie, persze a hivatalos verzió az volt, hogy "nem akarta cserbenhagyni sem Mercert, sem a srácokat".

Angliába visszatérve ugyan újra kapott munkát a Middlesbrough-nál, de egyre bizarabb ötletekkel állt elő: a klubot át akarta keresztelni Cleveland Cowboysra, és azt is megpróbálta elérni, hogy az otthoni meccseket narancssárga színű műfüvön játsszák, új taktikai formációkról zagyvált átéléssel, mint például a "gyűrű", ahol a középpálya közepén egy üres terület tátongott volna; az ötleteit persze nem fogadták kitörő lelkesedéssel a klubvezetők, így Allison elátkozta a klubot, miszerint "jobb lenne, ha azt azonnal megszüntetnék, minthogy tovább vegetáljon". Allison ezek után megfordult még ugyan itt-ott, de a menedzseri karrierje gyakorlatilag véget ért a nyolcvanas évek közepén. Ezután még rádiós szakkommentátorkodást vállalt, de nem sokáig, mivel egy bekapott gól után azt találta mondani a mikrofonba, hogy a "kibaszott picsába", sőt a szövetség is alkalmazta játékosmegfigyelőként, de ez a melója sem volt túlságosan hosszúéletű, mivel a sajtóban kritizálta a frissen beválogatott Andy Cole-t és Matt Le Tissier-t.

A szintén méltán legendás Brian Clough (aki Allisont a futball Errol Flynnjének tartotta!) mondta egyszer neki, miután egy közös ismerősük kapott harmadjára szívrohamot, hogy "Mal, azt hittem mi sosem fogunk megöregedni". A nagy baj azonban nem az volt, hogy Allison megöregedett, hanem sokkal inkább az, hogy a valaha volt legjobb menedzser helyett, a valaha volt leghíresebb playboy akart lenni.