Az évtized végefelé szokás különböző listákat készíteni az elmúlt tíz év legfontosabb eseményeiről, és mivel ahogy azt olvasóink is észrevehették, itt a blogon egyrészt a múltba visszatekinteni is szeretünk, másrészt listákat is előszeretettel állítunk össze, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és összeírtuk azt a tíz dolgot, amelyek szerintünk az elmúlt évtizedben az angol futball legfontosabb eseményeinek számítottak, vagy legalábbis nagy jelentőséggel bírtak.

1. Michael Owen aranylabdája

Michael Owen volt az első angol futballista, aki a France Football Aranylabda-szavazásán az első helyen végzett 1979 óta, amikor Kevin Keegan másodszor nyerte el egymás után a díjat. Sokan azonban máig azon kárognak, hogy soha nem nyerte meg a legjobb Európában játszó játszó játékosnak ítélt díjat ennyire jelentéktelen játékos, mint Owen. Ezek az emberek azt felejtik el csupán, hogy Michael Owen a 2000-2001-es szezonban számolatlanul rúgta a gólokat, csapatával mindent (FA kupa, Ligakupa, UEFA-kupa, Európai Szuperkupa) megnyert abban a szezonban, ahol csak elindultak, kivéve a bajnokságot, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az év meccsén szinte egyedül végezte ki az angolok ősellenségeinek számító németeket a müncheni Olimpiai Stadionban. Ez meg bőven elég az első helyhez, akkor meg pláne, ha egyébként a második helyen Raul, a harmadikon pedig Oliver Kahn végez.

2. A Wembley lebontása

A szövetség egyszercsak úgy döntött, hogy az angol futball jelképének számító nemzeti futballstadiont bezáratja, leromboltatja és a helyére egy új, korszerű stadiont építtet, ezúttal futópálya nélkül  Az már a sors furcsa fintora, hogy az utolsó Wembleyben megrendezett meccsen a németek nyerni tudtak egy távoli Didi Hamann szabadrúgásgóllal, ami így Kevin Keegan szövetségi kapitányi búcsúját is jelentette egyben. Ha jelentős késéssel ugyan, de 2007-re elkészült az új Wembley (a kezdeti tervek ellenére a legendás ikertornyok megtartása nélkül), ahol az angol válogatott 1-1-es döntetlenre végzett a brazilokkal, és Keegan után már a harmadik szövetségi kapitány (az átmenetileg kinevezett Peter "Unalmas" Taylor és az öt évet lehúzó Sexy Sven után) ülhetett a padon, igaz már ő sem sokáig.

3. Germany 1 England 5

Ebben az évtizedben játszotta az angol válogatott a története talán egyik legdicsőségesebb mérkőzését, amely méltó megbosszulása volt mindennek, amit a németek műveltek azt megelőzően, úgy általában is, de legfőképpen az angolokkal. Ez a meccs  nagyjából három dolgot jelentett: újra van remény a vébére kijutásra (és annál talán sokkal többre is egyszer!), Owen és Heskey felélesztették az angol futball legszebb hagyományait a klasszikus csatárkettősükkel, és felbukkant a válogatottban egy zseni, akiről akkoriban még senki sem sejtette, hogy az, aki természetesen nem volt más, mint a védekező középpályás posztján tündöklő Steven Gerrard. És akkor az ember egyáltalán nem szégyellte magát azért, hogy minden angol gól után egy Franciaországban dolgozó ismeretlen angol segédmunkással összeölelkezve ugrándozik egy zsúfolásig telt lyoni pubban.

4. David Beckham Szupersztár

David Beckhamről lehet azt gondolni, hogy alapvetően egy ügyetlen futballista, aki mást nem is tud, csak beadni és szabadrúgást lőni (szerintünk egyébként ennyi pont elég), vagy csak szimplán egy köcsögnek tartani, akinek mindennél fontosabb az, hogy milyen frizurát viseljen, vagy éppen milyen újabb tetoválást válasszon magának, de azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy ő a leghíresebb futballista a világon. Mindezt ráadásul úgy érte el, hogy soha nem választották meg a legjobb játékosnak sem Angliában, sem Európában, sőt egyáltalán semmilyen komolynak számító egyéni díjat nem zsebelhetett be soha. Amit azonban elért, az az, hogy gyakorlatilag nincs olyan termék, amelyet ne reklámozott volna, szinte minden számottevő divatlap címlapján ott díszelgett a fotója, parfümöt kreáltak neki, a világon a legtöbb mezt az ő nevével adták el, és ki tudja még mi minden fűződik a nevéhez. Mindez természetesen nem jöhetett volna össze neki, ha például húsz évvel korábban születik, kevésbé jóképű, és nem egy karrierje csúcsán lévő popsztárt vesz feleségül. De azt mindezek ellenére nem szabad elfelejteni, hogy David Beckham idén a negyedik világbajnokságára készül, és talán soha senki nem küzdött annyit az angol válogatott sikeréért az elmúlt 20 évben, mint ő.

5. Money, money, money

Hogy hol is kezdődött minden? Talán ott, amikor kiderült, hogy Roy Keane végül elfogadta a Man Utd új ajánlatát, így végül nem szerződött el Milánóba az Interhez, és mindezt potom 50 ezer fontos heti fizetés ellenében. Akkor még szinte mindenkit sokkolt az értelmetlenül nagy összeg, manapság viszont már a másodosztályban is lehet ennyi pénzt keresni. Igen, azóta megváltozott egy-két dolog, ami többek között egy szibériai férfinak volt köszönhető. A teljes ismeretlenségből előbújva 2003 nyarán ugyanis Roman Abramovics megvásárolta a Chelsea Football Clubot, és rettenetes mennyiségű pénzt kezdett játékosvásárlásra költeni. A folyamat megállíthatlan lett: új tulajdonosok kezébe került a Man United és a Liverpool is, sőt ha minden igaz, akkor az Arsenal is egy tengerentúli üzletember kezébe kerül, akinek megérzéseink szerint valami súlyos titok lappang a múltjában. Innentől már nem volt nagy lépés, hogy különböző olajsejkek (szaudiak vagy emírségekbeliek, nem teljesen mindegy?) kezdtek el focisat játszani. És hogy mindez jót tesz-e az angol futballnak? Hát nyilván nem.

6. A Fat Four dominanciája

Eleinte ugye volt a 90-es évek második felét végignyerő Manchester United, akikhez csatlakozott az Arsenal, majd az évtized elején a Chelsea és a Liverpool is, és nagyjából ez a négy klub határozza meg azóta is a Premier League bajnoki címért folytatott küzdelmeit. Nagyjából ekkortájt kezdett elege lenni az embernek az angol elsőosztályú klubfutballból, ami egyébként egybeesett azzal, hogy itthon először lehetett élőben követni a meccseket, így az sem véletlen talán, legfeljebb szánalmas, hogy az angol foci hazai rajongói leginkább a Fat Four közül választanak maguknak csapatot. Mindenesetre 2004 óta egy alkalmat leszámítva nem végzett másik klub a bajnokság első négy helyén, sőt azóta ketten közülük a Bajnokok Ligáját is megnyerték. Nem véletlen, hogy sokan tartják unalmasnak az angol bajnokságot, ahol már október-novemberre leszűkül a bajnoki címért való versenyfutás két-három csapatra (és ráadásul mindig ugyanazokra a csapatokra!), és figyelmüket inkább az angol második vonal küzdelmei felé fordítják.

7. Az Arsenal tisztán külföldiekből álló kerete

Lehmann, Lauren, Toure, Cygan, Clichy, Pires, Vieira, Edu, Reyes, Bergkamp, Henry (cserék: Almunia, Senderos, Flamini, Fabregas, Van Persie), a Hetvenéves Vénasszony ezt a keretet nevezte a 2005. február 14-én lejátszott Crystal Palace elleni bajnoki meccsre. Hogy mi a furcsa ebben az összeállításban? Hát természetesen az, hogy egyetlen brit játékos sem szerepel benne. Ja, hogy ez már előfordult hat évvel korábban is? Igen, a Chelsea ugyan 11 külföldivel lépett pályára Southamptonban, de legalább a padon sajátnevelésű angolok ültek (Jody Morris, Jon Harley és John Terry), és ha nincs a sok sérülés, akkor a kezdőbe is befért volna legalább három (Le Saux, Wise és Sutton). Wenger ezzel szemben legfeljebb csak kettőt nevezhetett volna, akik közül az egyik megbetegedett, a másik meg nyilván sérült volt, vagy éppen szokásához híven hisztizett. És ha mindez nem lett volna elég, az évtized utolsóelőtti napján újabb rekordot állítottak fel: két angol csapat mérkőzésén egyetlen angol játékos sem szerepelt a kezdőcsapatokban, a menedzserek sem szigetországiak, és ugye mondanunk sem kell, hogy természetesen a tulajdonosok sem azok.

8. A Championship - a világ legizgalmasabb bajnoksága

Amíg a jöttment újgazdagok megcsinálták az elitligájukat és elnevezték Premiershipnek, majd később Premier League-nek, az angol futball alsóbb osztályait tömörítő Football League elöljárói sem tétlenkedtek ám. A 72 klubot tömörítő liga osztályait ügyes marketingfogással átnevezték (így lett a First Divisionből a sokkal előkelőbb csengésű Championship), szereztek egy tőkeerős szponzort, egységes mezfeliratozást alkalmaznak, sőt a labdákat is a klubok színeinek megfelelően gyártják, amit pár éve egy klassz reklámmal is megtámogattak. Ellentétben a Premier League-gel, amelyet ugyanaz a négy klub ural majdnem egy évtizede, a Championship végeredményét előre megjósolni teljességgel lehetetlen, bárki megnyerheti a bajnokságot, és bizony bárki ki is eshet, és ha még ez sem lenne elég, a szezon végén őrülten izgalmas rájátszásban dől el a harmadik feljutó klub kiléte. Nem mellesleg a Championship a világ legnézettebb másodosztályú bajnoksága, amelynek a nézőszámai meghaladják például a Serie A-meccsekéit, és több tévétársaság is élőben adja a mérkőzéseket fordulóról-fordulóra. Vagyunk egy páran, akik az elmúlt évtizedben szívesebben követték a másodosztály küzdelmeit, ahol sokkal inkább meg lehet találni azt a fajta angol futballt, amibe az ember nagyjából 25 évvel ezelőtt visszavonhatatlanul beleszeretett.

9. WAGs

Korábban is divat volt focistákkal mutatkozni, járni, vagy szimplán csak kefélni velük, az viszont már sokkal inkább az elmúlt évtizedre jellemző, hogy viszonylag ismert sztárocskák választanak pasit maguknak a futballisták közül (az egyedüli kivétel talán Billy Wright, aki az egyik Beverley-nővért vette feleségül, a kor híres énekes triójának egyik tagját). Popsztárok, modellek, topless modellek és hivatásos konzumnők lettek a futballisták női, elegendő anyagot szolgáltatva a szaftos sztorikat amúgy sem nélkülöző brit bulvársajtónak, sőt még tévésorozatot és tévés vetélkedőműsort is ihletett az új jelenség. A csúcspont azonban a 2006-os vébé alatt jött el, ahol a feleségek és barátnők bandába verődve járták Baden Baden méregdrága üzleteit, ha nem vedeltek valahol, vagy neadjisten éppen a lelátókon pózoltak miközben pasijaik a pályán focizni próbáltak. Az angol válogatott csúfos kudarcát sokan az ő túlzott jelenlétüknek tulajdonítják, ami még egyszer nem fordulhat elő, ugyanis a szigorú Fabio Capello (ellentétben vén kujon elődjével) nyilvánvalóvá tette, hogy a feleségek és barátnők jelenléte Dél-Afrikában nemkívánatos.

10. Chelsea-Manchester United, BL-döntő 2008

Két angol csapat a legrangosabb európai kupa döntőjében? Ha ez 10 évvel ezelőtt történik, akkor talán még lázba is jöttünk volna. De őszintén bevalljuk, hogy mi mostanában már egyáltalán nem követjük figyelemmel ezt a majomcirkuszt, ahol azt sem lehet tudni, hogy hány csapat jut be a csoportküzdelmekbe, azt meg aztán végképp nem, hogy kik is konkrétan a résztvevők. De ez most mindegy is, ilyen ugyanis korábban még soha nem fordult elő, hogy angol házi döntőt rendezzenek a Bajnokok Ligájában. A meccsre egyébként már nem nagyon emlékszünk, talán csak arra, hogy Ronaldo be is lőtt és ki is hagyott egy tizenegyest, Abramovics meglepő módon viccesen kapkod a szívéhez a tizenegyespárbaj alatt, és John Terry ahelyett, hogy belőtte volna a mindent eldöntő büntetőt (és ezzel Abramovics álmát valóra váltotta volna, ráadásul hazai pályán, Moszkvában!) a rúgás pillanatában elcsúszott és a labdát estében a kapufát is érintve mellé vágta.