Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

Mondjuk hiba volt a csapatba hozni néhány köcsögöt, az igaz. Közülük a volt klubja elleni gólt látványosan ünneplő rohadék, Adebayor és a világ legtúlértékeltebb játékosa, Robinho már nem fértek a kezdőbe Hughes utolsó meccsén a Sunderland ellen, és ez sokak szerint jelzésértékű volt. Utolsó pár meccsét leszámítva ugyancsak csalódást okozott eddig a csillagászati összegekért vett Carlos Tevez, és a védelem is produkált néha furcsa dolgokat, úgyhogy belefutott a csapat egy rossz időszakba, sorozatban hozta a döntetleneket, de még ezzel együtt is összesen kétszer (!) kapott csak ki ebben a szezonban, ami hihetetlen adat.

A Citynek ugyan a bajnoki címre ezzel együtt sem lehet sok esélye már idén, de aki azt gondolta, hogy a semmiből egy-két év alatt meg lehet vásárolni a bajnokságot, az nyilvánvalóan egy ostoba barom. A baj csak az, hogy egyre több angol csapat van hasonlóan ostoba barmok kezében, és nincs sok jel, ami arra utalna, hogy ez a folyamat megfordulna. Szögezzünk le valamit: a Manchester City egyáltalán nem áll rosszul. Ha az elmaradt meccsüket hozzák, akkor mindössze három ponttal vannak lemaradva a 4. helyezett Aston Villa mögött, ami ha jól tudom, a minimális célkitűzése a Citynek erre a szezonra.

De nem, az arabok úgy gondolták, hogy a csapatuknak alázni kell mindenkit a ligában, úgyhogy kirúgták Hughest (egy győztes meccs után!) és a helyére odahozták Roberto Mancinit. Most eltekintve attól, hogy Mancini nyilvánvalóan két átigazolási időszak leforgása alatt Anglia legocsmányabb csapatát fogja kialakítani a Cityből (Bellamy, Ireland és a többiek, szevasztok!), milyen megalázó eljárás már ez, hogy meg sem mondanak Hughesnak semmit, pedig nyilvánvalóan MINDENKI tudja, hogy nem véletlenül ül ott Mancini a lelátón a Sunderland ellen, de csakazértsem szólnak a jelenlegi menedzsernek, hanem a meccs után egy közleményben jelentik be a változást. Az egészben igazából ez a leginkább felháborító, és nem véletlen, hogy a játékosok sem örültek a történteknek. Ezek után nyilván nem marad más hátra, mint ugyanúgy drukkolni a City ellen, mint a Fat Four bármelyik tagja ellen, úgyhogy még nagyobb lesz a teher az Aston Villán és a Tottenhamen, sőt, ezek után a City vagy United kérdésnél is egyértelmű lesz a válasz, és Sir Alex remélhetőleg feltörli még a padlót ezzel a nyálas stricivel.

Azok kedvéért pedig, akik szerint „így mennek a dolgok a világban”, azoknak elmondjuk, hogy bármilyen furcsa is, de Angliában mostanáig nem Jesus Gil y Gil számított az etalon klubtulajdonosnak, ugyanis ez az esztelen edzőkeringő azóta van csak, amióta a Briatorék, Romanovok és a megjegyezhetetlen nevű ázsiai befektetők (meg sajnos brit követőik) szerepet kaptak a brit futballban. Tudjuk jól, hogy nem 1986-ot írunk, amikor még Alex Ferguson öt évet kapott rá, hogy végre bajnokesélyes csapatot alakítson ki, de ez a tempó Angliában egészen a közelmúltig ismeretlen volt, most már sajnos nem az.